Sokszor azon kapom magam, hogy mosolygok. Csak úgy, látszólag különösebb ok nélkül.
Okom mindig van mosolyogni, hiszen, ha télen hull a hó, annak örülök. S mosollyal nyugtázom a hópihék vidám táncát a fagyos levegőben.
Mosolygok, amikor a tavaszi nap gyenge sugara cirógatja az arcom a csípős reggeli levegőben. Én odafordítom az arcom, valahogy jólesik, érzem a melegét, azt pici melegét, ami kellemesen átfűti a szemhéjam. Ilyenkor kicsit melegebb színárnyalatban látom a világot, amolyan meleg-pinkben.
Amikor meghallom a tavasz első hírnökeit „Nyitni-kék-nyitni-kék” - jó érzéssel tölt el, s máris mosolygok. Szimplán örülök annak, hogy hallhatom őket, kicsit lopok is a dallamukból, s viszem tovább, ott a szívemben a dobbanásokban is „nyitni-kék” lesz.
Amikor a téli jázmin a lépcsőház kapujában rám köszön – Helló, én már a tavasz vagyok! – akkor is meghallom, s mosollyal nyugtázom, itt a tavasz.
S ha most szentimentális bolondnak nézel, megértelek. Elhiszem neked, ha te a rohanó/romboló világukban nem találsz olyan apróságot, aminek mosollyal örülj. Elhiszem neked, de nem fogadom el.
Elmesélem miért. Amikor 24 éves voltam édesapám és egy nővér vitt fel a második emeletre a karjaikban. Magatehetetlenül a fájdalomtól jajgattam. Nem a torkom fájt, vagy a fejem, nem, nekem mindenem fájt. Minden idegvégződésem, minden izmom.
S fájt a lelkem is, hogy így kell, lássanak a szüleim, lehet utoljára. Éreztem, hogy valami végzetes közeledik. A szívem mélyén tudtam, vége a játéknak.
Hallottam amint elhajtanak az autóval haza, és éreztem azokat a mázsás súlyokat, amit magukkal cipeltek.
Úgy éreztem nem hagyhatom itt őket, nem csepegtethetek gyilkos fájdalmat a szívükbe. Így a küzdelmet választottam. Autoimmun betegségem legyőztem, s 42 nap kőkemény szenvedésem alatt – amit a kórházban töltöttem – meghallottam a madarakat odakint az udvaron csiripelni.
Minden reggel hálát adtam, hogy hallhatom őket.
A zizegő őszi falevelekben nem az elmúlás szomorúságát láttam meg, hanem a libbenő-lebegő táncot, az ősz gyönyörű festett szoknyáiként.
Ott, a kórházban lett igazi a mosolyom.
Vált a részemmé, lett teljesen az enyém.
Emlékszem, amikor a járókeretemmel kimehettem a folyosóra, olimpikonnak éreztem magam, és büszkén mentem a szüleim elé – Nézzétek! Újra járok! Ott rezgett a fájdalom, de a remény is a tekintetükben.
Miközben engem néztek, szinte hallottam (s azóta tudom is), azon gondolkoztak, mindezt hogyan oldják meg, egy olyan ház negyedik emeletén, ahol nincs lift..
Mert ők is remélték, hogy életben maradok.
S ha most elgondolkozol azon, hogy én miért mosolygok a természet tavaszi ébredésével, akkor megérted, hogy talán mégsem vagyok olyan szentimentális bolond.
Csak az életemnek örülök, adok hálát érte minden nap, minden mosolyommal.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést!
Puszi: PinkAnyu
Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.
A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK
Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU
Képek forrása: Pixabay.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése