Mindig azt mondom, ki kell élvezni a pillanatot, mert a "most" lesz a múlt, amire emlékezni fogunk, míg élünk. Ez így is van...
Valaki árulja el nekem, hova tűnt 7 év? Nem, nem feküdtem kómában, és nem is az "50 első randi" c. film főszereplője vagyok. Mégis valahogy azt érzem, mintha az olykor ólomlábakon cammogó idő, nyúlcipőt húzott volna, s mint valami DeLorean repített volna a mai napra.
Emlékszem, amikor mondta az orvosom, ne vállaljak gyermeket, mert "nem tudni mit művelne a szervezetemben, nem tudják, hogy mitől lettem beteg, hogyan s mitől gyógyultam meg, de ha jót akarok..."
Nos, én jót akartam, a legjobbat, pont ezért edzettem lelkem hogy gyógyuljon a testem, hogy valóra váljon az a vágyam, amit 11 évesen eltökéltem, az akkor újszülött öcsémet tisztába téve: "Anya akarok lenni!"
Tudtam, valóra kell váltsam. A társ, igazi hű szerelemmel, nem az a kirakati profilképen csókolózós férfi, mellettem állt. Amikor a második randinkon gyermekekről beszélgettünk, úgy éreztem el kell mondjam, nekem azt mondták nem lehet, ne legyen. S ő meglepett "Akkor örökbe fogadunk" - tudtam, hogy a világ legjobb embere a párom, olyan férfi kezeibe helyeztem a bizalmam, aki méltó rá.
Ekkor döntöttem el, át kell élnem, hogy várandós legyek, át kell élnem, hogy világra hozzam a gyermekem. "Anya akarok lenni!", mindenáron? mindenáron!
... ... ...
Évekig vártam, hogy sikerüljön, évekig küzdöttem testemmel lelkemmel.. és a két búvós csík képe, mint valami da Vinci festmény, olyan hatást gyakorolt rám. A nyakamban dobogott a szívem, alig mertem kimondani, anya, anyuka, apa, apuka... Hullottak a könnyeim. Azonnal még három tesztet csináltam, biztos-e, ami annak látszott. Biztos volt.
Minden nap beszéltem és énekeltem a pocakmanómnak, apukám kihangosított telefonnal mesélt, és mesélt neki, "csicseri borsó, bab lencse", meg "túl az óperencián, jeges tengeren" biztatta minden nap, hogy "kapaszkodj a köldökzsinórba kis unokám!"
Kérdem én, csoda, hogy ennyire szereti ritkán látott nagypapáját? Rajong érte. Egyfajta példaképe, úgy mint az apukája.
Vasárnap délután volt, 10 perces fájások, veszélyeztetett terhesként, már úton a kórházban. Annyira féltem, mint még sosem. Reszkettem a félelemtől. Csak ő legyen jól.
Röpke 28 óra múlva, megszületett egy gyermek, egy édesanya és egy édesapa. Csak egy pillanatra láthattam, de lényének minden illatát és rezgését magamba szívtam. Ma is érzem, itt az orrom hegyén, vagyis inkább a szívemben, ott bent, a legszebb részén, ami csak az övé.
Amikor először hajoltam fölé, ott a kórházi ágyamon, zokogtam. "Végre itt vagy, az enyém vagy, s én a tiéd, család vagyunk!" Sírtam némán, záporoztak a könnyeim. A szobatársak nem értették mi van velem, "Traumás szülése volt." "Szegény!". Pedig olyan gazdag voltam akkor én, mint senki más e világon. S az vagyok azóta is, mintha enyém lenne minden földi és égi királyság. Mindössze 57 cm hosszban, és 3570 Gramm súlyban. Kicsi csomag, de a legnagyobb ajándék a világon.
Nem volt csupa rózsaszín álom. Voltak pillanatok, amikor néztem tehetetlenül rá. Szegény védőnőnk, nekem még éjjel is felvette a telefont. Mára az egyik legjobb barátnőm lett.
Elárulom, amikor hazaértünk a kórházból, betettem a kiságyába, és csak néztem, s átsuhant a fejemen az első gondolatom, hogy "Te jó ég, mit csinálok majd vele?"
... ... ...
Hajnalban kémleltem a félhomályt, két szem ragyogott rám. Az ágyán ült, s mosolygott. Ma reggel is. Mint minden reggel, ma is mosollyal ébredt.
Miért is ne mosolyogna? Hiszen mosolyognak az angyalok is mióta világot adott nekem.
Jó érzés visszaemlékezni az első pillanatokra. Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést!
Puszi: PinkAnyu
Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.
A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK
Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU
Kép forrása: Saját kép, kizárólag, a kép tulajdonos írásos engedélyével használható fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése