Most akkor te újságíró, vagy mi vagy?

 

"Most akkor te mi vagy? Újságíró? Vagy mi?" - hangzott el a kérdés felém, egy beszélgetés során, amikor arról kérdeztek, hogy én mit dolgozok.

Természetesen elmondtam, hogy én nem vagyok újságíró. Valahogy még mindig nehéz kimondanom, hogy blogger vagyok. Azt szoktam mondani írással foglalkozok. 

Miért? Tán szégyen volna, hogy "csak egy blogger" vagyok? Én vagyok PinkAnyu.

Nem, nem szégyen. Az, hogy blogger vagyok, hogy írok, hogy képes vagyok megszólítani, szabaddá tesz.
Ám úgy érzem sokaknak magyaráznom kéne, hogy a blogger az mégis micsoda, kicsoda, és mit csinál. Elad? Reklámoz? Videózik? Sokaknak homályos a kép arról, hogy mit csinál egy blogger. És megmondom őszintén elmagyarázni is bonyolult volna, mert amikor belekezdek, hogy írok, ilyen cikk féléket, azonnal rávágják sokan, "Ja, újságíró vagy! Há' mé' nem ezt mondtad?"

 

Inkább egyszerűbbre szoktam fogni, így az öt év bloggerkedés - bevallásos témát. Írok, írással foglalkozom. Család témában van egy oldalam, itt interjúkat is készítek, szoktam írni vállalkozó anyukákról, ezzel segítve a munkájukat, szabadon véleményt formálhatok, és közben írok egy szuper online női magazinnak is. 
És akit érdekel annak elmondom a blogom és a magazin nevét, ahová írok. 

 

A minap kaptam egy kérdést. "Miért írsz?" - így hangzott. 
Nagyon őszinte leszek, volt egy "lelki válságos" időszakom,
amikor bizonyítani akartam még magamnak is,
hogy az online világban meg tudok szólalni értelmesen.
Akkoriban nagyon le volt dorongolva az önbecsülésem,
az kaptam meg, hogy "Nem értesz hozzá, ne szólj senkihez!"
Azt, hogy a bejegyzéseim mennyien olvassák,
és hogy van statisztika a PinkAnyu worldpress oldalon, kb fel sem fogtam.
Nem törődtem vele, csak írtam és írtam.
A barátnőm biztatott, hogy "Ez tök jó, abba ne hagyd!"
Akkor döbbentem rá, hogy olvasnak engem,
és érdekli az embereket az én "értelmes megszólalásom",
amikor egy kis bátorságot merítve csináltam egy Facebook oldalt.
Megdöbbenve láttam, hogy mennyien írnak, kommentelnek és szólnak hozzám.
Leveleket kezdtem kapni. Bizalmat szavaztak nekem azok az emberek , akik olvastak.
Így kezdtem el bízni magamban.

Volt, hogy sírva fakadtam, mert alig hittem el, hogy özönlik a like, és az olvasó az oldalamra. Hiszen nem vagyok tehetségtelen! Olvasnak! Olvassák amit írok!

Így szép lassan, az írás segítségével képes lettem nyitottabbá vallni. Persze, ez nem azt jelenti hogy kiteregetném az életem az internetre, nem rakom tele a Facebbok oldalam a saját, a férjem és gyerekem fotóival. Hiszen az, hogy írok, hogy véleményt formálok (nem mindenről, mert ilyen kényszerem nincsen), nem azt jelenti, hogy szennyest teregetnék, vagy kitárulkoznék a net népének. 
Úgy fogalmaznám meg inkább, hogy lehet valakinek éppen egy mankót nyújtok a gondolataimmal, a véleményemmel. Lehet néhányan tudnak is azonosulni az életszemléletemmel.
Természetesen nem csak én változok, válok nyitottabbá, vagy merek jobban megszólalni, hanem a saját hangomat is jobban megszólaltatom az írásaimban. Pl ebben a bejegyzésben is.

Számomra bloggernek lenni, egy életforma,
egy olyan életforma amiben jobban figyelek mindent,
elemzek mindent magamban.
Amikor olvassátok a bejegyzéseim,
én meglátlak titeket a szavaimon keresztül.

Mondják a szem a lélek tükre,
az én szemem benne van a blogbejegyzéseimben.
Valahol ez a PinkAnyu dolog a lelkem tükre.
Miközben talán egy tükröt tartok felétek is. 

 

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést!

Puszi: PinkAnyu

 

Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.

Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU

A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK

 

  

Kép forrása: pixabay.com janrye