A Hétköznapi SzuperMamik riportsorozatom mai sikersztorija Lili.
Lili 40 éves, és ma kétgyermekes édesanya. A legboldogabb család az övé a világon. Ám nem mindig volt ez így, 14 év sikertelen próbálkozásinak kudarca után már reménykedni sem mertek 52 éves férjével.
Aztán megtörtént a csoda, teherbe esett. Gergő most hamarosan négy éves. Aztán marci második csodaként érkezett a kis családba egy hónapos múlt.
Lili története nem mindennapi, én magam is könnyekkel küszködve hallgattam őt, kudarcokról, szomorú reményekről, majd a váratlan anyaság örömeiről:
PCOS Inzulinrezisztencia. Mit a gondolsz arról, hogy egyre több párt érint, és mi lehet ennek oka meglátásod szerint?
Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy mi lehet ennek az oka. Én azt gondolom, hogy ez a betegség nem egy új keletű dolog, csak nem tudták korábban diagnosztizálni.
Elmesélted nekem, hogy 14 évig várakoztál Gergőre a nagyobbik fiadra. Minden meddőségi kezelés és lombik program eredménytelenül zárult. Ezt hogyan lehet elviselni? Te honnét merítettél erőt?
Az első sokk az, amikor kimondják, hogy természetes úton nem lehet gyereked. Ekkor összeomlik az ember, keresi a válaszokat a miértekre.
Miért velem? Miért pont nekem nem lehet? Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért ad olyan helyre az ég gyereket, ahol rossz körülmények vannak, ahol megölik, nekem pedig, aki mindent megadnék neki nem ad?....
Aztán megrázza magát az ember és neki lát keresni valami megoldást, bizakodva megy egyik lehetőségtől a másikig. És jönnek sorra a kudarcok, mert eredményt egyik sem hoz. Minden alkalomba kicsit belehaltam. Aztán a gyerek utáni vágy mindig erősebb volt, és mentem tovább.
Kerestem az újabb lehetőséget. Végül jött a lombik program. Stimuláló, petesejt leszívás, két nap múlva telefon a biológusnak, hogy sikerült -e a megtermékenyítés? Sikerült, jöhet az embrió transzfer. Aztán két hét izgalom, reménykedés. 14. napon teszt. Negatív. Nem baj. Még nem jött meg a vérzés, két nap múlva újabb teszt, az is negatív, most már baj van, vérzés is van. Vége. Ez sem sikerült.
Ismét összedőlt a világ. Semminek sincs semmi értelme. Ismét a mérték. Pedig annyira akartam, annyira vigyáztam, mindent betartottam...mégse?! Hol az igazság?
Aztán eltelik néhány hét és ismét a gyermek utáni vágy kerekedik felül. Három hónap múlva újra megpróbálhatjuk. Nem baj, majd akkor sikerülni fog. És ez így ment 5x.
Miután egyik sem sikerült, ismét elkeseredtem. A feladás küszöbén álltam.
Utáltam minden kismamát, kisgyerekes szülőt. Nekik miért van? Nekem miért nincs? Én nem tudok, és nem is akarok gyerek nélkül élni. De akkor mi legyen? Mit tudok még tenni?
"Nem maradt más, csak az örökbefogadás. Nem baj az is jó. Egy szerencsétlen sorsú kisgyereknek adhatunk jobb életet. Neki is az anyukája leszek, csak nem én hozom világra."
A férjed miként élte meg ezeket a kudarcokat?
A férjem mindenben támogatott. Jött a vizsgálatokra, anyagilag is ő teremtette meg a hátteret a lehetőségekhez.
Viszont amikor már minden lehetőség elfogyott, akkor ő azt mondta, hogy nagyon szeret és leéli velem az életét gyerek nélkül is, de ő nem megy bele az örökbefogadásba. Amikor láttam, hogy ezt ő nagyon komolyan gondolja, mert ő azt mondta, hogy nem tudná őszintén szeretni egy másik ember gyerekét, ő fél, hogy milyen géneket hoz a gyerek... korrekt és őszinte volt, amit el kellett fogadom. Viszont így így akkor egy nagyon nehéz és súlyos döntést kellett hoznom.
Elváltam. Tudtam, hogy én nem tudok, és nem is akarok gyerek nélkül élni.
"Kiért kelek minden reggel, és kiért dolgozok? Mi az igazi értelme az életnek? Kinek adjam át azt a sok szeretetet, ami bennem van? Ezt a szeretetet nem tudom átadni sem a szüleimnek, sem a testvéreimnek, sem a páromnak. Ez az a fajta szeretet, amit csak a gyerekének tud átadni az ember."
Mivel ő ebben nem tudott partnerem lenni, lépnem kellett. Ekkor már elmúltam 30 éves. Az a bizonyos óra pedig ketyegett. Ő ezt megértette, és szeretett annyira, hogy elengedett. Nagyon szépen, csendben, szeretetben váltunk el. A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk (a mostani férjem és a volt férjem még jó barátok is lettek).
Nem sokra rá megismertem a mostani férjem. Neki már volt egy akkor 16 éves fia. Nem árultam zsákba macskát, elmondtam neki mindent. Hogy nem lehet gyerekem, rá ment a házasságom, és hogy szeretnék örökbe fogadni idővel egy kisbabát.
Ő ezt elfogadta és támogatott benne, így a kapcsolatunk második évében el is indítottuk az örökbefogadás hosszú procedúráját.
Amikor megtörtént a csoda, és spontán teherbe estél, annak ellenére, hogy az orvosok és ti is már lemondtatok róla, mi volt az első gondolatod?
Az örökbefogadási procedúra 2011. júliusában ért véget, ekkor felkerültünk a várólista 183. helyére. Ez kb 3-4 év várakozást jelentett. Teljes nyugalommal várakoztunk is.
Október elején gyanúsan kezdtem érezni magam. Arra gondoltam, hogy kellene egy tesztet csinálnom. Megcsináltam. Pozitív. "Áááá, ez biztos nem lehet, valamit rosszul csináltam!" Vettem még egyet, aztán még egyet, és még egyet.. ahány fajta volt én mindet megcsináltam. Nem tudtam elhinni, nemhogy felfogni. Egyik pillanatban mindent elsöprő boldogság volt bennem, aztán jött a kisördög, hogy ez kizárt, nem lehetséges, hisz papíron van róla, nem is egy, hogy nekem így nem lehet gyerekem. ( PCOS szindróma, spontán peteérés hiánya, mindkét petevezető elzáródás).
Rögtön hívtam az orvosom, még aznap fogadott. Mosolyogva mondta, hogy elég lett volna egy teszt is. Megvizsgált és bebizonyosodott, hogy valóban gyereket várok.
"Onnantól kezdve öt centivel a föld felett jártam. Hatalmas várakozással vártam a gyermekem megszületését!"
Voltak félelmeid a kórelőzményed árnyékában?
Az első terhességemnél folyamatosan aggódtam. Az első 13 hetet végig véreztem. Mint később kiderült, ikerterhességnek indult, viszont csak az egyik embrió indult fejlődésnek, a másik a vérzéssel távozott. Emiatt az első 13 hetet végig feküdnöm kellett, nehogy az egészséges embriót a másik kisodorja. Ebből java részt kórházban feküdtem.
Az aggodalmaim oka leginkább abból adódtak, hogy nem tudtam elhinni, felfogni, hogy nekem ez sikerült, ez velem történik.
Nem volt egyszerű a terhesség, a 38. héten született meg Gergő. Ebből a 38 hétből 19- et kórházban töltöttem, de egy percet sem bántam. Ha kellett volna,akkor az egészet ott töltöttem volna.
Te 40, a férjed 52 éves. A korkülönbséget hogyan reagálta le a környezetetek, családotok?
Valahogy ez nem volt téma, sem a családom, sem a barátaink körében. Nem tudom, hogy én öregedtem Zolihoz, vagy ő fiatalodott hozzám, de aki nem tudja, hogy hány évesek vagyunk, akkor nem gondolják, hogy köztünk ekkora a korkülönbség.
A családom ,a szüleim pedig már csak azért sem problémázott ezen a tényen, mert köztük is 11 év a korkülönbség, apám javára.
Mondjuk azért kicsit vicces, hogy anyám csak 11 évvel idősebb a férjemtől és ő mamának szólítja. :)
Nehéz vagy könnyű szülések voltak? Apuka jelen volt?
Az első szülés apásnak indult. 2012. június 9-én reggel elkezdett szivárogni a magzatvizem. Lekerültem a szülőszobára. Mivel már negyedik hete ekkor is benn feküdtem a nőgyógyászaton terhességi toxemia miatt, az orvosom fel óránkénti vérnyomásmérést rendelt el.
Eleinte teljesen rendben volt. Apa is megérkezett. Már a szülőszobában voltunk, amikor elkezdett felfelé menni a vérnyomásom. 170/100-nál az orvos a császármetszés mellett döntött. Így 19:32-kor császármetszéssel megszületett a mi nagy csodánk, Gergő. ♥
Nagyon gyorsan felépültem, a vérnyomásom még a szülés napján rendeződött.
A második terhességem a baba szempontjából teljesen problémamentes volt. Viszont nekem szívproblémáim adódtak, ami miatt már a 16. héttől folyamatos kardiológiai kontrollra volt szükségem. Ez a kontroll miatt elkerült a toxémia.
A terhességem 37. hetében a vérnyomásom felszökött ismét 170/100-ra. Felhívtam az orvosom, de csak az asszisztensével tudtam beszélni, aki azt mondta, hogy másnap reggel jelentkezzek felvételre a kórházba. Elkezdtem készülődni nagyon fájó szívvel, mert Gergőt a szüleimnél kellett hagynom úgy, hogy soha még egy napot nem töltöttünk külön.
Az első telefon után kb 15 perccel visszahívott az orvos és közölte, hogy nem holnap megyek, hanem most azonnal, menjek a szülőszobára és ott felvesznek osztályra. Mást nem tudtam tenni. Bementem. Mire beértem már 190/120 volt a vérnyomásom. Vénásan próbálták már levinni, de semmit nem mozdult. Már fehérje is volt a vizeletemben, a toxémiás laborom is extrém rossz lett.
Mire felhívták az orvosom, hogy egyre nagyobb a baj, jöjjön be, addigra elment a magzatvizem is. A vérnyomásom pedig 200 fölött volt.
A legdurvább az volt, hogy én ebből fizikálisan semmit sem éreztem, Még csak a fejem se fájt. Az orvos közölte, hogy azonnal császár lesz. A liftben a műtő felé azt mondta nekem a doki, idézem: "Azt ugye tudja, ha ma este nem jön be, akkor reggelre otthon megpatkol!" Hát ez mellbe vágott.
Annyira gyorsan döntöttek a műtét mellett, hogy minden szokásos előkészítés is elmaradt. A műtőben is sokkal gyorsabban történt minden, mint Gergővel. Este fél 10-re értem be a kórházba és 23:28-kor megszületett Marci, a második csodánk. ♥
Sajnos a vérnyomásom a mai napig nem rendeződött, de biztosan tudom, hogy fog. A varratszedés után az orvosom ismét elmondta, hogy ez nem egy egyszerű császármetszés volt, hanem egy életmentő beavatkozás. Amikor visszahívott, hogy mégis meg aznap menjek be a kórházba, akkor azt azért tette, mert miután mondta neki az asszisztense, hogy mivel hívtam fel, egyből egy rossz érzése lett, érezte, hogy valami baj lehet, ha nem így tesz, és sejtette, hogy ő még az éjjel megfog műteni engem. Ismét elmondta, hogy ha ezt nem teszi, akkor reggelre valószínű meghalok, de minimum stroke -ot kapok.
"Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, és az égieknek is, hogy vigyáztak ránk. Szóval, nem kaptam könnyen a gyerekeimet, de bármikor gondolkodás nélkül végig csinálnék bármit értük ismét. Csodálatosak!"
Te sikertörténet vagy, duplán is! Azoknak a pároknak, akik elkeserednek az inzulinrezisztencia miatt, és esetleg feladják, mit üzennél nekik bíztatásul?
Soha senki ne adja fel! Mindig van valami megoldás. Én hiszem, hogyha az ember akar valamit és azért képes bármire, akkor semmi semmi sem lehetetlen. Hinni kell!
Az én életemben nem ez az első csoda, 15 évesen leukémiát diagnosztizáltak nálam. Három év kemény küzdelem, műtétek sora, kemoterápia, sugárkezelés után meggyógyultam. Mert élni akartam, mert nem adtam.fel soha egy percig sem.
Ahogy az anyaságról sem mondtam le soha. Harcolni kell! Csak így lehet!
Gergő három és fél éves és zenebolond, milyen jövőt álmodsz neki? Zenésznek képzeled őt?
Gergőnek már nagyon kicsi korában látszott, hogy vonzódik a zenéhez. Még állni sem tudott csak kapaszkodva, amikor, ha zenét hallott, már riszálni kezdte a popóját.
Ahogy nőtt, őt nem érdekelték a mesék, csak a YouTube-on kapcsolt zenék. Főleg Gryllus, Kolompos együttes, Halász Judit, Alma együttes, de aztán idővel teljesen mindegy volt, csak zene legyen. Ahogy pedig játszani kezdett, akkor is csak a zenélő, csörgő, zörgő dolgok érdekelték.
Szinte minden zenés, táncos rendezvényen megfordultunk vele, már egész kicsi korától fogva. Minden félelem nélkül állt ki az emberek elé és produkálta magát. Hatalmas sikere van mindenhol. A városban mindenki kis táncosként ismeri. Sokszor idegenek köszönnek ránk, hogy "Szia Gergő, Szia kis táncos..." Egy idő után elkezdték érdekelni a hangszerek. Aztán csak a hangszerek. Ma már nem játszik szinte semmi mással, csak hangszerekkel, illetve minden hangszer. A két fakanál hegedű, vagy dobverő, a fedők cintányérok, a seprű gitár, a játékpuska a mikrofonállványra gumizva mikrofon, a mesekönyvek kották.. még számolni nem tudott hibátlanul, de szolmizálni már igen.
Amíg egy "normális" gyerek játékboltba szeret járni, addig Gergő hangszerboltba, amíg egy "normális" gyerek, ha meglát színes füzeteket, akkor a verdásat, Mickey egereset akar venni, Gergőnek hangjegy füzet kellett, mert nagyon szép hangjegyek vannak az elején.
Amíg egy másik gyerek pl Batman-es Csillám tetkót akar, addig neki violinkulcsos kell. Amíg másik gyerek a játszótérre szeret járni, addig ő táncházba... Neki nem mesefigurás torta kell, hanem mikrofonos és hangjegyes. Nagyon tudatosan csinálja.
Ha meg kérdezed tőle, hogy mi vagy Gergő? Azt mondja, hogy táncos és zenész.
Én nem szánom se zenésznek, se táncosnak, de ha ő ezt akarja, ha úgy érzi, hogy neki ez az útja, akkor én maximálisan támogatom benne, ahogy most is ezt teszem.
Ő tényleg egy csoda. Mi.pl mikrofon nélkül nem megyünk sehova. Egy néptáncos kalapért Pestig utaztam neki. Kolompos koncert miatt volt, hogy Pestre, de volt hogy Paksra utaztunk. Nekem ő, Most már ők mindennel fontosabbak.
"Értük bármire képes vagyok"
Marci egy hónapos. Miben más ő már most babaként, mint Gergő volt? Szokták mondani két egyforma gyerek / baba nincsen, erre ti rácáfoltok, vagy nem?
Gergő már egész kicsi babaként is nyüzsgött. Vele mindig foglalkozni kellett. Beszélni hozzá, dajkálni, ő nem.szeretett a babakocsiban, neki látni kellett mindent maga körül. Valahogy már akkor is a középpontban akart és szeretett lenni. Így őt magamon hordoztam szinte állandóan. Egyfolytában beszéltem hozzá, énekeltem, verseltem neki. Meg is van az eredménye: be nem áll a szája. Nagyon nyitott és kommunikatív gyerek. Mindenről van véleménye, mindent megtud magyarázni.
Marci személyisége úgy tűnik más lesz. Ahogy látjuk kibontakozni, ő inkább nyugodtabb, szeret csendben nézelődni, igényli a folyamatos dajkálást, szeret a babakocsiban lenni. Ha beszélünk hozzá, olyan a tekintete, mintha minden szavunk értené. Ha bármi számára kellemetlen dolog éri, akkor sír, de pillanatok alatt meg is békél, míg Gergőt sokáig kellett vigasztalni. Ő szerintem amolyan gondolkodó típus. A zene szeretete szerintem benne is ott van, mivel Gergő ahogy haza ér az oviból, már kapcsolja is be a zenét, sokszor nem a legkisebb hangerővel, ő békésen alszik. Ha nincs otthon Gergő, akkor kell valami zene szóljon, mert a teljes csendben nyugtalan.
Amúgy a zene szeretete a családunkban alap dolog, akárcsak az, hogy legalább egy hangszert ismerni ildomos. Én is 12 évig tanultam hegedülni, a nagyapám kántor volt, anyám citerán játszik, ahogy az ő unokatestvérei is, a lassan 45 éve sikeresen működő Szilaj citera zenekar alapítóiként. Szóval, kegyes volt hozzánk Isten és nem küldött még egy ekkora energia bombát, mint Gergő, bár mivel tudjuk a gyerekek másolnak, így nem lehet tudni, hogy mivé válik majd, a még most nagyon kis nyugodt angyalkánk.
Bármi is legyen, őt ugyanúgy maximálisan támogatni fogjuk abban, amiben szeretne majd kiteljesedni.
A fotókról számomra lejön a testvéri szeretet, és a szavaidból is a szeretet ereje. Féltékenység nem is volt Gergőben a picike iránt? Vagy a kezdetektől "kezeled" a helyzetet?
Ahogy megtudtam, hogy jön a kistestvér, elkezdtem Gergőbe plántálni, hogy nemsokára már nem lesz egyedül. Egy kicsi baba növekszik a pocakomban, aki az ő testvére, és aki már most nagyon szereti őt, és akit majd ő fog megtanítani mindenre...
Minden ultrahang vizsgálatra vittem magammal, hogy ő is lássa a kis tesót. Az utolsó két hónapban már nagyon várta. Folyamatosan puszilgatta a hasam és mondogatta, hogy nagyon szeretlek kis tesó.
Amikor jöhettünk haza a kórházból, ő is jött apával. Amikor meglátta a hordozóban Marcit, egyből nevetve, boldogan hajolt oda hozzá és simogatta, puszilgatta és mondta neki, már nagyon váratlak és nagyon szeretlek. És ez azóta is így van.
Amikor jött a gyerekorvos és védőnő az első látogatásra, akkor pl közölte velük, még mielőtt a gyerekre pillantottak volna : "Ez a miénk, nem a tiéd!"
Nagyon fontos, hogy szeressék egymást, hogy jó testvérek legyenek, hogyha majd már mi nem leszünk, akkor legyenek ők ott egymásnak.
Gergő nagyon okos és mindent megért és elfogad, amire fel van készítve. Nem csak a kis tesó érkezését fogadta el ennyire könnyen. Szintén a terhesség kezdete óta beszéltük, hogy menni fogok a kórházba, hogy a doktorbácsi kivegye majd a kis tesót a pocakomból. És addig anya nem lesz ott vele, és aludni sem leszek ott. A mama és a papa lesz vele, majd etetik a pipiket, mennek a boltba, a piacra... és olyan szépen elfogadta, sírás nélkül telt el az a 10 nap, ami kórházban töltöttünk Marcival.
Az oviba se kellett például beszoktatni. Ősszel kezdte és előtte egész nyáron arról beszélgettünk, hogy majd menni kell neki az oviba, anya nem lesz ott vele, de lesznek nagyon aranyos óvónénik, aki nagyon szeretik őt és fognak vele játszani, rajzolni, énekelni, lesznek gyerekek, akikkel szintén játszhat, és amikor pedig megette a leveskét, akkor én megyek érte és jön velem haza. Mikor kezdtük az ovit, akkor még úgy volt, hogy egy hét lesz a beszoktatás. Ehhez képest már az első nap ott hagyhattam, és minden sírás nélkül játszott, mert tudta, hogy nem csapom be, és menni fogok érte.
"Azt vallom, ha a gyerek tudja, hogy bízhat a szülőben, akkor bármit elfogad. Én soha nem csaptam be."
Ha valami kellemetlen, fájdalmas dolog történt vele orvosnál, én azt is megmondtam neki, hogy kicsit rossz lesz, vagy fájni fog, de én ott leszek vele és segítek neki, ahogy tudok.
Nem mondtam azt, hogy "Jaj hát nem fog fájni!", tudja, hogy amit mondok az úgy van.
Elégedett vagy a magyar egészségüggyel, ápolók, szülésznők, orvosok, gyerekorvos, védőnő?
Ez egy nagyon nehéz és bonyolult kérdés. Az egészségügyet én már csak inkább betegségügynek hívom, mert haldoklik. Szekszárdon szültem mind a két gyerekem. A körülmények itt is hagynak bőven kívánni valót maguk után, viszont a személyzet: Le a kalappal mindenki előtt!
Kedvesek, barátságosak, készségesek, segítőkészek. Az orvosok (nem csak a fogadott orvosom), a nővérek, a szülésznők.
Senki nem éreztette velem, hogy milyen nehéz a helyzetük, hogy nincsenek megfizetve, hogy kevesen vannak és emiatt rengeteget kell dolgozniuk. Bárkitől bármit kérdezhettem, készségesen válaszoltak, segítettek.
Szülés után jöttek segíteni szoptatni, nem egyszer, napjában többször, hogy "Sikerül -e? Kell-e segítség?", mikor jöttünk haza még akkor is bejöttek, hogy tudnak -e még valamiben segíteni? Elköszöntek, minden jót kívántak.
Nekem mind a két szülésem annak ellenére, hogy komplikált volt, mégis pozitív élmény, akárcsak a gyerekágyas napok. Szóval én teljesen elégedett voltam.
Mennyire zavarja a nagyot a kicsi? A napirendet, hogyan tudod összhangba hozni a két (három) férfit az életben? :)
A kicsinek saját szobája van, így ha sír éjszaka, azt Gergő nem igazán hallja. Ezidáig még egyszer sem ébredt fel miatta. Nappal oviban van, így délután 4-ig nem zavarják egymást.
Ez idő alatt csak Marcié vagyok. Minden róla szól, csak vele foglalkozom. Míg reggel apa viszi oviba Gergőt, addig délután én megyek érte. Olyankor már ő van inkább középpontban. Beszélgetünk, játszótérre megyünk, fagyizni vagy éppen amit szeretne. Otthon ugyanez. Gergővel foglalkozom inkább, Marcika ilyenkor kicsit háttérbe szorul.
Apa este jön haza. Akkor ő veszi át valamelyik gyereket, leginkább Marcit. Vacsora közösen, aztán a fürdetés. Ez úgy zajlik, hogy először fürdetem Marcit, Gergő természetesen ebben is segít nekem. Majd fürdetés után apa átveszi és már ő eteti, mert én megyek fürdetni Gergőt. Majd mese és összebújás Gergővel. Miután elaludt, ismét Marcié vagyok.
Hétvégén délelőtt apa és Gergő együtt mennek a piacra leginkább lángost enni. :) Aztán együtt főzünk.
Gergő simán összevágja teljesen egyedül a zöldségeket a leveshez. Nálunk ő a konyhafőnök és rendre hangoztatja is ezt. :)
Délután Gergővel kettesben csinálunk programot. Csak ő és én, mint azelőtt, mielőtt még Marci megérkezett. Vagy mozi, vagy koncert, vagy táncház, vagy folkest, vagy néptánc gála, mikor mi van éppen. Addig apa sétál Marcival.
Vasárnap pedig délelőtt templomba megyünk. Gergő református óvodába jár, így lelki/szellemi nevelés is van ott és Gergőnek igénye, hogy menjünk, illetve, hogy részt vegyen a gyerek istentiszteleten. Mi sem vagyunk ateisták, így egy kis szellemi táplálék nekünk is jól jön. Istentisztelet után a törzshelyünkön, egy közeli étteremben szoktunk ebédelni. Délután otthon pihenünk, játszunk.
Amikor várandós voltál, fiút vagy lányt vártál?
Amikor Gergőt vártam, akkor teljesen mindegy volt számomra, hogy kisfiú vagy kislány lesz. Csak azt kívántam, hogy kitudjam hordani és egészséges legyen.
Marcinál én kimondottan kisfiút szerettem volna. Gergő után nem tudtam már elképzelni, hogy lányom legyen, de természetesen akkor is boldog lettem volna.
Apa már más tészta. Ő már Gergőnél is nagyon lányt várt volna. Marcinál viszont mindennel jobban a kislányra volt rá kattanva. Amikor pedig Kiderült, hogy kisfiú ő is, akkor ott hagyott a vizsgálat közben és kiment a rendelőből. Aztán csak vissza jött, de Pest és Kiskunhalas között egy szót se szólt hozzám, és még kb egy hétig duzzogott.
Végül megbékélt és most pedig már imádja.
A férjed be tud segíteni a háztartásba és a gyerekek körül? Önkéntesen teszi, vagy nógatni kell?
Hála istennek szerencsés vagyok. :) A férjem sokat segít és teljesen önszántából. Éjszaka például ő megy le és csinálja meg Marci kajáját, amíg én tisztába teszem.
Főz is és bevásárol is. Gergőt reggelente ő viszi munka előtt az oviba, hogy én tudjak kicsit még pihenni, mert igen hosszúak és nehezek az éjszakák!
Ilyennek képzelted el a fiúkat, míg pocaklakók voltak?
Gergőt mikor vártam, akkor nagyon sokszor mondogattam, hogy egy belevaló, vagány kiskrapekot szeretnék. Hát itt van. :)
Marcinál már jóval óvatosabban kívántam, így hátha ő tényleg kicsit visszafogottabb lesz, bár Gergő mellett túl sok esélyét nem látom a későbbiekben. :)
Ha lenne egy teljesen gyerekmentes napod (biztonságos jó helyen vannak a gyerekek) mit tennél?
Most, hogy kicsit húzósak az éjszakák, valószínűleg aludnék. Amúgy színházba mennék. Az hiányzik nagyon.
Bár az idén már Gergőt elfogom vinni a Vígszínházba a Padlás című előadására. Sokat hallgatja, szereti.
Mi a legfontosabb, legszebb dolog számodra az anyaságban?
"Az anyaságnál csodálatosabb dolgot elképzelni sem tudok. Számomra így van értelme az életemnek! A tökéletes boldogságot jelenti."
Annál felemelőbb nincs,amikor a fiam átölel és azt mondja, hogy "Anya Szeretlek!" Amikor az oviba szalad elém, és már messziről kiabálja, hogy "De jó, hogy jöttél anyukám, már nagyon hiányoztam neked!" :)
Vagy ha kap valamit, legyen az csak egy csoki és a kezemet puszilgatja és azt mondja, hogy "Köszönöm anya, hogy megvetted nekem, te vagy a legszuperebb a világon!"
Ha csak oda jön hozzám, megsimogatja az arcom és azt mondja, hogy "Te egy drága, cukros pofa vagy, az én életem!" :)
Az is csodálatos, amikor a kicsi nagyon sír, a hangomra csendesedik, ha pedig felveszem, már hajtja is a kis buksiját a mellkasomra, és abba hagyva a sírást békésen szuszog.
Például az is, amikor a koraszülött osztályon volt, és másfél napig nem láttam és amikor végre benyúlhattam hozzá az inkubátorba, akkor azon nyomban rákapott a kezemre a két kis kezével és húzta az arcához és szorította. Amikor pedig már úgy véltem, hogy mélyen alszik és kiakartam húzni a kezem, akkor utána kapott a falat kis kezével, mint aki nem akarja, hogy kivegyem onnan és békésen szuszogott tovább.
Alig született meg, igazából nem érezte sem az illatomat, sem a szívdobogásom, csak a kezem és mégis tudta, hogy én vagyok az anyja.
"Létezik ezeknél az apró dolgoknál szebb és megindítóbb? Van amiért inkább érdemes élni? Számomra biztosan nincs!"
A "félelmetes"kilók.. Miként élted meg a tested változását, terhesség után?
Mint azt már korábban említettem, én már harcoltam az életemért a rákkal. Akkor bizony volt amikor mindösszesen 37 kiló voltam. Aztán a szteroidos kezelés miatt 100 fölé híztam.
Később helyre állt a hormon háztartásom, akkor 75 kiló lettem, viszont ezután kezdődött a harc a gyerekért, a rengeteg hormon amiket kaptam, ismét elkezdték rám pakolni a kilókat. Ismét 100 kg fölött lettem.
Nem érdekelt, ezt az áldozatot is bevállaltam egy gyerekért. Aztán ezek a kilók szépen rajtam is maradtak. Nem foglalkoztam vele. A férjemnek, a barátaimnak a családomnak így is jó voltam, hátrányát nem igazán éreztem, fitt voltam és mozgékony, különösebben nem korlátozott semmiben. Így teherbe is már eleve túlsúllyal estem. A terhesség alatt Gergővel 5,8 kilót híztam, míg Marcival 8 kilót. Így a kiinduláshoz képest nem volt sok változás, legalábbis a kilókat illetőleg.
Pocak ügyben már inkább. Míg Gergővel alig volt pocakom, szinte minden azelőtt hordott ruhám jó volt rám addig Marcival hatalmas pocakom volt. és a végén már csak vonszoltam magam. Igaz Gergő 2950 grammal és 52 cm-rel született, míg Marci 4330 grammal és 60 centivel.
Míg korábban nem érdekelt a túlsúlyom, most már teljesen más a helyzet. Szigorú diétába és fogyókúrába kezdtem, az egészségi állapotom miatt.
"Nem akarok meghalni idő előtt, felakarom és fel is fogom nevelni a gyerekeimet."
Volt e mélypontod mióta anya vagy? Mitől félted a fiúkat a legjobban?
Én azt gondolom, hogy mélypontjai mindig vannak az embernek. Néha minden különösebb ok nélkül leül kicsit az ember.
Talán mert nem sikerülnek úgy a dolgai, mint ahogy szeretné, vagy éppen nem úgy szólt hozzám a férjem, ahogy azt elvártam volna, vagy a gyerek már napok óta egyik hiszti rohamból esik a másikba, és úgy érzem, hogy "szar anya" vagyok, mert nem tudom kezelni... Én személy szerint hamar kikeveredek ebből az állapotból. Soha nem voltam az "depizős" alkat. Még akkor is optimista vagyok, amikor úgy tűnik, hogy semmi okom sincs rá. Ilyen a személyiségem.
Úgy gondolom, ha elhagyom magam, ha önsajnálatba esek, akkor még nehezebb és rosszabb lesz minden. Annyira rövid az élet, és annyi negatív dologgal bombáz a környezet, hogy nem vagyok hajlandó azt az időt, ami még nekem van (remélem azért még vagy 50 év ) félelemben, szomorkodva, leélni. Boldogan és szabadon élni is ugyanannyi, mint keserűségben, csak sokkal jobb!
A fiúkat sok mindentől féltem természetesen, de - most még inkább csak Gergőről tudok beszélni - igyekszem minél inkább önállóságra nevelni, a józan ész határán belül minél nagyobb szabadságot hagyni nekik, hiszen minden eséstől megóvni úgyse tudom, de mindig ott vagyok és leszek a hátuk mögött és segítek nekik felállni.
"Úgy vélem, hogy egy gyereknek nem a szárnyát kell szegni, hanem meg kell tanítani repülni."
És ha én egy biztos pont vagyok.a számára, akkor ha ki is repül idővel, mindig vissza fog térni hozzám. Féltem őket, de nem tartom őket egy burokban. Az életre nevelem őket, ha mi már nem leszünk, ők akkor is megállják a helyüket az életben, ha kell a jég hátán is megéljenek.
Ami hatalmas veszély a mai világban, az a drog, alkohol, lezüllés. Csak bízni tudok benne, hogy egyik gyerekem se fog erre az útra tévedni. Gergő még nincs négy éves, de a maga nyelvén, az ő értelmi szintjén már beszélgetünk ezekről a dolgokról és tudja, hogy ez nagyon rossz dolog, soha nem szabad ilyet csinálni.. Remélem, hogy nem csak pusztába kiáltott szavak ezek, hanem jó termőföldbe hulltak, és majd a kamaszkor környékén jó gyümölcsöt fognak teremni.
Hiszem, hogy mindent már ebben a korban el kell kezdeni beleplántálni egy kis emberbe, hogy később egészséges lelkű kamasz, majd felnőtt váljék belőle. Mert ő igaz, hogy még kisgyerek, és még tudatlan, de nem hülye és idővel majd megfelelően fog kezelni bizonyosan nehéz helyzeteket is.
Milyen" szuperképességet" szeretnél magadnak, és miért pont ezt?
Leginkább mostanság az lenne a jó ha osztódni tudnék.
A másik pedig, ha csettintésre én is rendet tudnék tenni, mint Mary Poppins. :)
Mi a mottód?
Javíthatatlanul optimista vagyok, bár az élet pesszimizmusra szeretne tanítani, nem hagyom magam. :)
Mit üzennél a társadalomnak? Szerinted, ma Magyarországon miként ítélik meg az anyák szerepét és fontosságát?
Sajnos még ma is Magyarországon a nőnek kötelessége szülni és az nem érdem. Egy nőnek kötelessége és feladata még emellett, hogy nevelje, tanítsa a gyerekét, lássa el a háztartást és még legyen azért egy munkahelye is, keressen ő is pénzt, tegyen le ő is valamit az asztalra, csináljon ő is valamit, legyen hasznos tagja a társadalomnak, mert a főzés, mosás, takarítás, gyereknevelés nem munka.
Én a szerencsésebb nők közé tartozom, mert a férjem annyit dolgozik és olyan jövedelemre tud szert tenni, ami lehetővé teszi, hogy itthon maradjak, és csak a háztartás és a gyereknevelés bizonyos részei az én feladatom. A pénzt ő keresi meg.
Mi az életszemléleted? Mit tanácsolsz a hasonló nehéz helyzetből anyaság felé induló nőtársaidnak?
Hiszek abban, hogy az élet folyton tesztel, és ha valamit nem kapok meg, az csak azért van, mert sokkal jobb dolog vár rám. Egy nagyobb mosoly, egy őszintébb, egy szív, ami jobban szeret, és amíg hiszek benne, addig biztosan így lesz..
Hiszek abban, hogy varázslatos életet élek. Minden nap megköszönöm Istennek, hogy egy újabb nappal ajándékozott meg, és arra gondolok, milyen érdekes események és kihívások várnak rám aznap.
Megtanultam, hogy a harmonikus élet rengeteg olyan lehetőséget tartogat számomra, melyek megerősítik bennem a szeretetet és az életkedvet, mert a derűs embereknek sem könnyebb a sorsuk, csak más szemüveg van rajtuk. Azt szokták mondani, hogy jó természetük van. A jóra vannak hangolva. Életörömre.
Tehát bátran tedd csak fel az "áldott szemüvegedet", s máris látod, hogy süt a nap, hogy sok öröm és emberi jóság van.
Az él jól, és bölcsen, aki tudja, hogy a küzdelem az élet értelme. És élvezi. Minél nehezebb, annál inkább. És küzd vidáman, játékosan, hittel és önbizalommal.
"Nekem is lenne okom keseregni, de valahogy nem vagyok rá alkalmas. Én boldogságra születtem!"
Hihetetlen energia bomba vagy Lili! Köszönöm, hogy megismerhettelek és megosztottad velem a történeted!
A Hétköznapi SzuperMamik kezdeményezésemmel nem titkolt célom, a társadalomnak bemutatni az anyákat, akik a világ alappillérei, hiszen az anyák adják az eljövendő világot, a következő nemzedéket.
Épp ezért fontosnak tartom, hogy megbecsüljük az édesanyákat és gyermekeinket különös figyelemmel kísérjük.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést.
Puszi: PinkAnyu
Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.
Stresszes vagy? Kapcsolódj ki! Kvízeket, fejtörőket itt találsz: TESZTEK, KVÍZEK
Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU
A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK
Fotók: “Lili” Facebook
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése