Szerelemből rémálom, az én történetem - Nóra

Ismét egy olvasói levelet osztanék meg veletek.

Nóra a Hétköznapi SzuperMamik riportsorozatomon felbátorodva Gabi levele  után nem sokkal írta meg nekem az ő történetét, ajánlom minden nő (lány, asszony..) figyelmébe okulásként:

" Szia PinkAnyu!

Eddig erőt gyűjtöttem, hogy leírjam a történetemet. Hosszú öt évet magába foglaló időszaka ez az életemnek. 

Kezdem az elején... Általános iskolás 12 éves kislány voltam, mikor megismertem Ákost. Akkor költöztünk a szüleimmel abba a házba, ahol minden kezdődött. Ákos a szomszédom volt, illetve mellettünk dolgozott a boltban. Eleinte "barátkoztunk" ....közös kutyaséta, egy-egy fagyizás.
Eltelt három év, elkezdtem a közép sulit, Ő még mindig hajtott ... engedtem neki, és megbeszéltük hogy megpróbáljuk, mivel ekkor már érdekelt, mint férfi. Gyönyörű volt az első három év, nyaraltunk, utaztunk... mindig mentünk ide - oda ..Rengeteget segített mindenben, nekem is és a családomnak is. Mindent megtett azért, hogy boldognak lásson. A tenyerén hordozott. Közben a családomban hatalmas változás történt.
Így mi egyre többet voltunk együtt, hol nála, hol nálunk aludtunk... már ekkor hatalmas féltékenység uralta, bár okot nem adtam rá.

Itt kezdődött, vett nekem új telefon kártyát, hogy a régi ismerősök ne érjenek el. Nem bántam, volt néhány ember az életemben, akivel nem akartam már beszélni. Abbahagytam az iskolát, magántanuló lettem, elmentem dolgozni. Mindig vitt és jött értem, de régebben még az iskolába is. Éjjel - nappal együtt voltunk. Mindig ellenőrizte a telefonom, figyelte az e-mailemet. Nem zavart, nem volt mit titkolnom. 

Viszont egyre inkább beletaszított az internet világába .... elkezdtem egy online MMORPG-s játékkal játszani, ahol ismerkedtem... hiszen a játék része volt, egyedül nem sokra lehetett vinni. Ákost zavarta, nagyon. Rengeteget veszekedett miatta, főleg amikor mar a céh tagokkal elkezdtünk Ts-en is kommunikálni, egyszerűbb volt hang formájában, mint irkálni. Beletörődtem, hogy mindig veszekedni fog miatta, de nekem már csak a családom és a játék maradt rajta kívül. Megbeszéltük, hogy összeköltözünk, úgyis mindig együtt vagyunk. Találtunk is egy nekünk megfelelő kis lakást az ő környékükön, kifestettük és be is rendezkedtünk.
Ekkor kezdődött a rémálom. Nem engedett tovább dolgozni, azzal a címszóval, hogy van pénze mindent megtudunk venni.  Érvelni próbáltam, hogy nekem a családomat segítenem kell, de ezt is elhárította annyival, hogy majd ő segít. Így már nem dolgoztam, otthon voltam főztem, mostam, takarítottam, utána pedig játszottam ameddig haza nem ért a munkából.

Egy nap reggel felkeltem, nem volt tv-internet, mobilom elvitte és a lakást is bezárta, hogy ki se tudjak menni. Gondoltam kitakarítok szépen és főzök. Váratlanul hazaállított 11-órakor, pedig a munkaideje 14 óráig szólt, jött ellenőrizni. Persze, számon kertem, hogy hol van a telefonom és a lakáskulcsom, válasza az volt hogy véletlen eltette. Megkérdeztem, hogy mi lett az internettel .... persze azt nem tudta.. kimentem a bejárati ajtóhoz, és szét volt húzva a szolgáltató kábele. Ez is csak véletlen??? Ekkor már kezdtem nagyon kételkedni. Szóvá is tettem, de ő csak lehurrogott, hogy beképzelem. Nem foglalkoztam utána vele.
Teltek a napok, szokásosan eseménymentesen. Egyik nap átvitt anyuékhoz... öt percenként csörgött a telefonom, mikor végzek, mit csinálok, minek vagyok ott annyit. Így telefonban összevesztünk, el kezdte hánytorgatni, hogy mi mindent kaptam és halatlan vagyok. Nekem mellette a helyem MINDIG. Mit képzelek , hogy elmegyek a szüleimhez. Erre a válaszom az volt, hogy széttörtem a telefont ... "most hívogassál nem normális!". Nem telt el két perc, csörgött anyám telefonja... én már remegtem az idegtől és attól, hogy mi várhat otthon. Igazán csak ekkor kapott vérszemet.

Hazamentem, még nem volt otthon. Leültem a laptophoz a konyhában, közben főtt az ebéd. Cigaretta a kezemben. Megérkezett, laptopnak a monitor részét rácsapta a kezemre, a cigi megégetett. Felráncigált a székből, lekevert egy hatalmasat, én védekeztem. Elment újra, ki tudja hova. Csokival, virággal tért haza, hogy ne haragudjak. "Nem haragudtam", de egy életre megjegyeztem, sosem felejtettem el, vagy bocsájtottam meg.
Anyuék és a barátaim semmit nem tudtak. A külvilág úgy látta, hogy boldog szerelmes pár vagyunk. De ez hazugság volt. Teltek a napok, ő dolgozott, én meg igazából semmit nem csináltam, a háztartáson és a gépezésen kívül.
Hirtelen nagyon sokat fogytam, ez mar feltűnt a családomnak is. Mentem anyuhoz, de már féltem. Egy fajta lelki-terrorként éltem meg azt, ahogy zaklat, kísérget mindenhova. Senkivel nem lehettem két percet egyedül.
Egyre többet ellenőrzött, ha felöltöztem, akkor azért szolt, hogy minek öltözök fel így?! Már nem vehettem fel azt, amit én szerettem volna. Őszintén szólva, ragaszkodtam hozzá ... ezek után is. Anyu sokszor kérdezte, hogy miért?! Miért pont ő ?? És mi az amit titkolok? Miért takarom a testem ezekkel a fekete ruhákkal? Kikerültem a kérdéseit, vagy az volt a válaszom hogy szeretem, mint embert. Bárcsak elmondtam volna, lett volna erőm segítséget kérni.. de nem mertem! Gyáva voltam.
Mindig hazajárt ellenőrizni a munkából... egy nap kisminkeltem magam, felöltöztem szépen. Főztem neki, takarítottam. Hazajött, a fejemhez vágta, biztos megcsalom és a szeretőm volt itt azért nézek ki így. "Ugyan... mégis hogyan mikor bezársz mindennap a lakásba?!" - válaszoltam, de ez a válasz nem elégítette ki.. Nekem esett.. A konyhaszekrény élének vágott, összeestem, mert a gerincemet ütöttem meg. Alig volt erőm felállni, de vettem egy mély levegőt és megtettem az első lepést az ÉLETEM felé... felálltam, rázúdítottam minden fájdalmat, az elmúlt évek gyötrelmeit, kaptam meg két pofont, hogy "térjek észhez", ő a főnök és persze az erősebb is... nem érdekelt, én is nekiestem a torkának. Közben mondtam neki, hogy "soha többet nem érhet hozzám, és ne fenyegessen!" 
Azt hiszem sosem volt bennem ennyi erő és bátorság. De ott, akkor, már az életemért küzdöttem, testem kék-lila, egy pár heggel gazdagabb lett. Elviharzott, miközben a "sebeimet nyalogattam".
Átmentem anyuékhoz, látta hogy nem vagyok rendben, látta a külsérelmi nyomokat. Ekkor elmondtam anyunak mindent. Remegve, a könnyeimmel küszködve. Biztatott, hogy hagyjam el, költözzek haza, nincs szükségem rá. Elmondta a véleményét hogy Ákos egy beteg ember, aki birtokolni akar.
Nem halhattam rá.. pedig milyen jó lett volna. De mentem a saját fejem után. Ákostól kaptam egy kiskutyát, hogy ne legyek egyedül otthon. Imádtam, csodáltam azt a kutyát. De sajnos egy újabb dolog volt az életben amivel sakkban tarthat..."Elviszem a kutyát is ha elhagysz!"- ezt mondta mindig. Nem hagytam el, miért is hagynám el ?!! Beletörődtem ez a sors jutott nekem.

Teltek a napjaink, gépeztem ... megismerkedtem egy csodalatos emberrel, aki azóta a gyermekem apja, de ez egy másik történet... Ákos látta, hogy erősödök, változok... hiszen akit megismertem az interneten, erőt adott mindennap. Ez volt neki az utolsó csepp a teljes megbolondulásig... megerőszakolt, miért ne?! Megteheti! Hónapok óta nem volt közünk egymáshoz, nem is akartam hogy legyen. Ő, igen, de még mennyire!...
Azon az éjszakán elmentem a kutyával sétálni és sírni. Felhívtam azt a személyt akit megismertem a világhálón keresztül. Éjszaka közepén, vele beszélgettem.
Hazamentem, Ákos már aludt, örültem neki, így egyedül lehettem. Ültem a konyhában, gépeztem reggelig. Így ment ez hetekig, már mellé feküdni se akartam, undorodtam tőle. Ha elment dolgozni én akkor pihentem.
Anyuékhoz hetek óta nem mentem, féltem attól amit észre venne rajtam, vajon mit szólna?! Aztán mégis átmentem, remegtem. Elmondtam mindent, kivéve az erőszakot - szégyelltem. Anyu biztatott. Hazamentem és aznap este is, kezdődött otthon minden elölről..
Hajnal kettőkor, összepakoltam két váltás ruhát és elindultam a szüleimhez. Aludt már mindenki. Megmondtam anyunak, hogy elhagytam Ákost. Elmeséltem az internetes "ismerősnek" is. Jó érzés volt... erős voltam, és bátor. Egyedül, megtettem..
Ákos hívogatott, hogy ne hagyjam el, megváltozik, bocsássak meg.  Én már nem akartam. Hiszen annyiszor mondta már ezt. Két nap múlva elmentem a maradék holmimért, boldog voltam. Ott vart a lakásban, virággal, csokival, a kedvencemet főzte éppen. Kérlelt... letérdelt, csak maradjak. Egyenesen a szekrényemhez mentem, összepakoltam.
Bíztam benne, hogy békén hagy... nem tette, az utcán fegyvert fogva a fejemhez fenyegetett meg, hogy "tönkre teszi az életem és azét is aki velem lesz!".

Végre megismerhettem személyesen is azt akit eddig csak a képzeletemre bíztam - az internetes "ismerősöm". Tökéletes volt minden, azt leszámítva hogy rettegtem, sétálni az utcán csak úgy mertem, hogy néztem folyamatosan ki van mögöttem, ki követ. És követett ... sms -t küldött arról, hogy éppen mit csinálok a jelenlegi párommal. Azt is közölte, hogy vigyázzunk magunkra nehogy a kocsinknak ne legyen fékje.... sokszor ellenőriztük.

Tönkre tett egy életre, lelkileg. Már nem tudom kifejezni a szerelmet, azt ha valakit szeretek. Szégyelltem a testem, szégyelltem magam... és magamat hidaztattam évekig.
Most már tudom, hogy milyen az ha szeretnek, ha valaki úgy lát tökéletesnek, ahogy vagyok... Nem akar változtatni rajtam. Már tudom, hogy milyen egy FÉRFI! Sosem felejtem el, de nem haragszom már rá...

Eltelt több mint három év, de igazán két éve hagy békén minket. Imádkozom érte, hogy így is maradjon. Ő ott én itt.

Senkinek nem kívánom, hogy ezt átélje ... ha mégis? Lépjen minél hamarabb... legyen ereje, saját magáért!

Megérdemli mindenki a boldog életet. Köszönöm, hogy leírhattam!

/Nóra/ "

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést.

Puszi: PinkAnyu

Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.

Stresszes vagy? Kapcsolódj ki! Kvízeket, fejtörőket itt találsz: TESZTEK, KVÍZEK

Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU

A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK

 Képek: Pixabay