Még élek, de mi lenne a fiam utolsó emlékképe rólam?

Egy kérdés zúgott a fejemben: mi lett volna, ha meghalok, s mi lenne a fiam utolsó emlékképe rólam? Épp ezért nem mindegy a pillanatok boldogsága sem.

Mindig szeretettel bánj azokkal akik körülötted vannak. - zúgott anyu régi mondása a fejemben.

Azt hittem meghalok. Persze, ez csak később esett le, de elmesélem, hogy mi történt.

 

Ha egyedül vagyok otthon, mindig valami vacakkal ütöm el az ebédem. Így történt ez ma is. Melegszendvicset sütöttem. Imádom is és nekem pont elég. Amikor elkészültem a sütéssel a szendvicssütőt kihúztam az áramból. Szerencsére nem azt a felet amelyik a falba csatlakoztatható hanem a sütőnél levő kisebb dugót.

Hatalmasat pukkant a konnektor. Szikrázott egyet és füstölt is. Annyira megijedtem, hogy a kezemben levő zsinórt azonnal eldobtam.

Az egész házban kiment az áram. A férjem hiába hívtam, épp nem volt telefonközelben. Mikor is máskor, amikor nekem bajom van. 

Apukám hívtam fel, akire mindig számíthatok, elmondtam neki mi történt, ő azonnal a biztosítékot kerestette velem és hála neki, visszaállt a rend. Újra volt áram, a zsinórról képet készítettem elküldtem neki, leteszteltük az aljzatot, és valóban, ahogyan gondolta, a zsinór volt a ludas.

Az ijedségemen túl, apu elmondta, hogy azért van a biztosíték, hogy ilyen esetben ne rázza meg az embert az áram. Ezt értettem, felfogtam, elfogadtam. 

Ám amikor szakítottuk a beszélgetést,
rám tört a sírás.
Mert milyen kicsin is múlhatna az élet.
Mi lett volna, ha agyonvág az áram?
Ha többé nem lennék azoknak,
akiket szeretek?
Megrázott a felismerés, hogy meghalhatok én is,
egyik pillanatról a másikra.
Néztem a tenyerem, és a kezemben éreztem kisfiam puha mindig meleg tenyerét,
amit reggel oviba menet fogtam.
Belém hasított, mi lenne, ha többé nem foghatnám?
Ha neki nem lenne kibe kapaszkodnia?
Záporoztak a könnyeim.
Tudom őrültség, de nem tudtam abba hagyni a sírást. 

 

Amikor kissé megnyugodtam, a lelkem legmélyén arra gondoltam, hogy milyen jó is, hogy megfogadtam anyukám tanítását, miszerint a lehetőségeinkhez képest is, mindig vidámnak kell lenni, és megélni a pillanatok boldogságát 

 

Ugyanis a fiam utolsó emléke,
egy vidám, mosolygós oviba menő nevetgélős reggel lett volna.
Amikor ő vezeti az első ülésnél a villamost, és mosolyogva puszilgatva biztatom, hogy fékezzen, mert éles ez a kanyar!
És ő gyermeki kacajjal, élvezi a villamosvezetés komolyságát.
A reggeli pocsolyákban integetünk egymásnak,
és aztán összenézve grimaszolunk.
Végül titkos ügynökökként nyitjuk kóddal az ovi kapuját,
s figyelmeztet, hogy a postaládát is nézzük meg.
Az ajtóban előre enged "Hölgyem!"
és finom eleganciával hajol meg.

Azt hiszem, valami ilyesmi lehetne rólam az utolsó képe.

 

Később újra beszéltem a szüleimmel, már sokkal nyugodtabb voltam, s tudom, az értékeket amiket tőlük hoztam magammal kicsiny gyermekkorom óta, azt továbbadhatom a kisfiamnak, hála nekik és a biztosítéknak.

Szerencsére valóban a biztosíték hasznos dolog, de azért én továbbra is élek és hiszek a pillanatok boldogságában.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést.

Puszi: PinkAnyu

Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.

Stresszes vagy? Kapcsolódj ki! Kvízeket, fejtörőket itt találsz: TESZTEK, KVÍZEK

Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU

A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK

 Képek: Pixabay