Gyermekemben ott dobog a szívem egy darabkája - Reni

A Hétköznapi SzuperMamik riportsorozatom mai története Reniről szól.

Reni 30 éves, kislánya Luca Zoja egy tünemény. Mindig is anyuka szeretett volna lenni. Vágyott a családra, a gyermekre. Egész más értelmet nyert az élete, mióta édesanya lett.
Lucus tervezett baba volt, de kicsit későbbre volt tervezve... védekezés mellett fogant meg.

Amikor kiderült, hogy Reni babát vár, már egy hete kint dolgozott a párja. A terhesség minden boldogságát és nehézségét egyedül csinálta végig.
Mióta megszült sok minden miatt esett majdnem depresszióba, de tudta, hogy a kislánya miatt tartania kell magát.
Míg nem tudnak csatlakozni a családfőhöz, addig nehéz pillanatokat él meg egyedül.

Renivel az anyaságról, a nők és a családok helyzetéről, az egyedüllétről beszélgettem, fogadjátok szeretettel:

PA: Nem tervezett baba volt a kislányod. Sőt, védekezés mellett fogant meg. Mi volt az első gondolatod, mikor megtudtad, hogy áldott állapotban vagy?

Reni: Amikor pozitív lett a tesztem bedobogott a szívem rendesen. Egyszerre volt bennem boldogság és félelem. Nagyon régóta vágytam már babára, de a párom pont előtte héten ment ki dolgozni külföldre.
Tudtam, hogy ő is örülni fog, de azt is tudtam, hogy megijed, hiszen úgy terveztük, hogy ha már kint felépítettünk valamit, akkor jön majd a baba.
Tudtam, hogy végig mellettem akar majd lenni. Remegtem, de a boldogságtól. Sógornőm szülésznőként dolgozik, ő csinálta a tesztet, így ultrahangon is voltam egyből.

"Már kilenc hetes voltam, láttam a monitoron a kis babszemet és hallottam a szívhangját is. Csak simogattam a hasam és könnyeztem. Boldog voltam."

PA: Párod ekkor már Németországban volt. Ő mit szólt a "felgyorsult eseményekhez"?

Reni: Párom tényleg megijedt amikor elmondtam neki, de nem hibáztatom érte. Hagytam neki egy kis időt, hogy feldolgozza. Féltett, hogy mi lesz velem így, hogy fogom végigcsinálni egyedül.
Vigyázni akart rám, minden barátjával lebeszélte, hogy figyeljenek rám, érdeklődjenek, hogy van e valamire szükségem, kell e valamit segíteni. :)
Nagyon félt attól, hogy vajon jó apa lesz e belőle, de én tudtam, hogy nem lesz probléma.

PA: Amikor várandós voltál, fiút vagy lányt vártál? Ilyennek képzelted a kisbabád mikor még csak magzatocska volt?

Reni: Nekem igazából mindegy volt. Ahogy mondani szokták, csak egészséges legyen!" :)
Párom viszont nagyon fiút akart. Nem is tudott volna mást elképzelni. Nagy Batman-fan és remélte, hogy ezt továbbörökítheti az elsőszülöttjének. Persze, így sincs minden veszve, na meg persze azért, hogy ha utána húga születik, ketten legyenek, akik vigyáznak rá és elhajtják az udvarlókat.
Már mindent eltervezett. Pont ott volt az ultrahangon, amikor kiderült, hogy kislány. Nála boldogabb embert nem láttam a földön. Levette a lábáról, pedig még meg sem született. Azóta még nagyobb a szerelem. Egy dologért imádkoztam mindig...hogy szép legyen! De hogy ennyire gyönyörű lesz, azt soha nem gondoltam volna :)
A másik amiben inkább csak reménykedtem, hogy olyan szeme és haja lesz, mint az apjának. Eddig bejött!

PA: Amikor párod itthon van veletek, tud segíteni? Gondolom a tenyerén hordoz titeket. Tényleg, hogyan tartjátok a kapcsolatot a mindennapokban?

Reni: Amikor párom itthon van, mindent ő csinál. Pelenkáz, fürdet, etet, altat. Takarít, főz, mos, mosogat, bevásárol. Ja, és akárhova megyünk ő hurcizza, vagy ő tolja a babakocsit! :)

"Imádom nézni őket, ahogy "szerelmeznek"! Olyan áhítattal nézik egymást. Nagyon szerencsés vagyok vele. Elképesztően jó apa."

El is vagyunk kényeztetve, mindig hoz valamit nekünk, amikor hazajön :) A hétköznapokon, és azokon a hétvégéken, mikor nem jön haza, skype-on kommunikálunk! Úgy láthatja is a kislányt. Ha sír is előtte, amint meghallja az apja hangját, már jár keze-lába és vigyorog, mondja a magáét..

PA: A terhességed alatt végig egyedül voltál. Nem volt semmi segítséged? (család? barátok..) Ezt miként élted meg? Az első Uh kép.. Az első rúgás.. az apró majd egyre nagyobb baba, üzenetek odabentről.. ezt mind- mind egyedül. Nem voltál szomorú?

Reni: "Nem voltam egyedül! ♥ Az anyaságban, a várandósságot is beleértve az a legmegnyugtatóbb, hogy soha nem vagy egyedül! Hiszen van még egy csepp élet, ami tőled függ. "

Persze, értem, hogy gondolod... Sógornőm nagyon sokat segített. Természetesen ő volt a szülésznőm. Bármi volt, hozzá mindig fordulhattam. 

Édesanyám 270 km-re lakik tőlünk. Amikor tudott, akkor jött ő is, de sokat dolgozott és a nagymamámat ápolta. A szüleim már nagyon szerettek volna unokát, így miután megtudták, belehúztak a munkába, hogy mindent megvehessenek az unokának.
Barátokkal is sokat találkoztam, főleg miután táppénzre mentem és nagyon sok időm volt.
Magát a várandósságot párom nélkül megélni furcsa volt. Mert ugye, ha valaki egyedül vállal babát, felkészül, vagy éppen beletörődik abba, hogy egyedül van. Ilyen esetben viszont más. Amikor tudod, hogy van egy párod, aki szeret, még sincs ott melletted. Egyedül fekszel le aludni, egyedül kelsz, egyedül intézed a baba előtti dolgokat, egyedül mész vizsgálatra, uh-ra és valóban egyedül éled meg a baba első jelzéseit.
Nehéz volt. Nagyon sokat sírtam.
Egy várandós nőben amúgy is tombolnak a hormonok, főleg mikor látja a boldog, szülővé váró párokat.
Viszont szerintem páromnak rosszabb volt. Én, habár nélküle voltam, érezhettem a babát. Ő nélkülünk volt és még csak nem is érezhette az első jelzéseket. Aztán mikor itthon volt, rövid idő alatt próbált meg mindent bepótolni.

PA: Mi az ami váratlanul ért a terhességed alatt? Volt ilyen? Féltél a szüléstől? Van olyan, amiről úgy érzed, hogy egy állapotos nő szinte semmit sem tud (nem szólnak neki mire számíthat), valamint mi az, ami teljesen váratlanul ért, miután a Lucus megszületett?

Reni: Ami talán a legváratlanabbul ért, az az, hogy nem voltam rosszul. Emiatt sem vettem észre előbb, hogy várandós vagyok.
Magát a kilenc hónapot sem így képzeltem el. Talán amiatt, mert nem tervezett baba volt, nem is fogtam fel, hogy kismama vagyok.. :)

"Nem hittem el, hogy végre velem is megtörténik ez. Mindig irigy voltam a kismamákra előtte, hogy nekik babájuk lesz és annyira hihetetlen volt, hogy már nekem is lesz! Hogy velem is megtörténik a legcsodásabb dolog a világon!"

Az utolsó pár hétben volt bennem egy kis félsz, de előtte nem. Sógornőm által úgy éreztem mindenre felkészültem. Persze, tévedtem, de erre később jöttem rá.
Manapság a várandós kismamák egymástól tanulnak szerintem a legtöbbet. Valamint tapasztalt rokonoktól, ismerősöktől. És az sem rossz, ha van egészségügyi-s a családban.
Sok mindenre, ha nem kérdez rá az ember nem is mondják el neki. Viszont egy első babás anyukának nem mindig jutnak eszébe ilyen kérdések.
Minden várandósság, szülés más, de ha sok anyukát meghallgat az ember, több mindenre fel tud készülni.
Ami nagyon váratlanul ért, az a kislányom mérete volt. Egész várandósság alatt két héttel idősebbnek mondták, még a szülés előtt is azt mondták, hogy 4200 grammra tippelik. Ahhoz képest 2840 grammal született a kislányom. Háromszoros mennyiségű magzatvizem volt. Az nagyította fel a méreteit.

PA: Szülésélményedről mesélnél nekem? Mivel biztatnál más anyukákat, mert mesélted, hogy nem volt egyszerű a szülésed... Sőt, a császár lelki nyomokat is hagy a hasi seb mellett.. nehéz feldolgozni, te hogyan élted meg?

Reni: Nagyon féltem szülés előtt attól, hogy párom nem ér haza. Apás szülést akartunk, fel sem merült az ellenkezője. Párom is bent akart lenni.
Február 14-re voltam kiírva, úgy beszéltük meg, hogy február 5-től kér szabadságot. Németországban az apukáknak jár két hónap fizetett szabadság a baba születése után, de az anyagiak miatt, ő csak egy hónapot kért. Én még így is boldog voltam, hogy az első hónapban velünk lesz.

"A szüléstől annyira nem féltem, úgy éreztem felkészültem. Tudtam, hogy nem tudom elképzelni azt a fájdalmat, amit érezni fogok, de érezni akartam. Tudtam, hogy ez a szülés velejárója, ezt át kell élni és ez is hozzátartozik a csodához."

Másra nem is gondoltam, csak hogy természetes úton szülök, szóba sem jött a császár egész terhesség alatt. Sem az orvosommal, sem a sógornőmmel. 

Párom végül egy héttel hamarabb hazajött, mert már nagyon nagy volt a pocakom és elég sok volt a jóslófájás, plusz sokat keményedett a hasam. A szülés előtti utolsó héten, már naponta, két naponta jártam ctg-re, mert magas volt a vérnyomásom. Aztán február 5-én (amikor kellett volna páromnak valójában hazajönnie, és arra kértük mindig a babót, hogy addig bírja ki) délután jöttek a fájások.
Azt hittem csak jóslók, nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Páromnak sem szóltam. Egy héttel előtte is volt ilyen, már készültünk, hogy megyünk, mikor elmúlt. Gondoltam most nem kiabálom el, várok. Amikor már négy órája rendszeresen fájdogáltam, szóltam páromnak, hogy "hát az van, hogy egy ideje fájdogálok, lehet ebből lesz valami." Ő persze bezsongott, hogy "na végre történik valami!", de leállítottam, hogy "még semmi nem biztos.."
Mindez olyan este hat óra körül volt.
Szóltunk sógornőmnek, megbeszéltük, hogy lezuhanyzom, mérjük a vérnyomásom, ha nem múlik, akkor bemegyünk, legfeljebb kirándulunk egyet éjszaka. :)
Nem múltak el a fájások, azt az utasítást kaptuk, pakoljunk, menjünk be. Akkor kicsit felgyorsult a szívverésem, hogy "tényleg itt az ideje? Megtörténik amire vártam?" :) Még bohóckodtunk is párommal, hogy ha nem lesz semmi, akkor elmegyünk az egyik ismerősének a koncertjére, úgyis ott van a közelben, a cuccokat meg ott hagyjuk a Klinikán..
Beértünk, ctg-re kapcsoltak, vártunk. Aztán jött sógornőm, hogy döntsem el, kérek e oxit vagy sem. Ebből mindenképp baba lesz, csak nem mindegy mikor. "Vágjunk bele!" mondtam neki.
Lehet, hogy itt szúrtam el. Perceken belül erősödött a fájdalom. Viszont ahogy elkezdődött, kb két órán keresztül el sem múlt. Valamiért úgy hatott a szervezetemre az oxi, hogy szünet nélküli masszív, kőkemény fájdalmam volt.
Csendben tűrtem, csak markoltam a mellettem lévő infúziós állványt. Nem a fájdalom volt ami a legjobban zavart, hanem a szünet nélküli erős fájdalom okozta remegés. Mindenem remegett. A hangom is. Sógornőm és a többi szülésznő felváltva jöttek be figyelni a szívhangot, és a fájásokat. Az egyik ilyen ellenőrzésnél a sógornőm felkiáltott, hogy "hívják az orvosomat, gyorsan." Majd oxigént adott és infúziót kötött be.
Megijedtem. Nagyon. Nem tudtam mi történik.
Tíz percen belül, az éjszaka közepén megérkezett az orvosom, aki megvizsgált, majd közölte, hogy mivel a baba próbál kijönni, a fájások nyomják kifelé, de én nem tágulok és a fájások alatt 50 alá esik a baba szívhangja ezért sürgősségi császárra van szükség.
Akkor, ott, megfagytam. Mindenre felkészültem, de erre nem. Párom csak simogatta a fejem és vigasztalt, hogy "nem lesz semmi baj", én meg csak azt hajtogattam, hogy "nem akarok császárt, én erre nem készültem fel..." de persze muszáj volt.
Előkészítettek műtétre, megkaptam az érzéstelenítőt, amit szintén egy kész tortúra volt beadni a remegés miatt, de semmit nem éreztem belőle. Addig párom beöltözött, leült a fejemhez, megszorította a kezemet és láttam rajta, hogy azért benne is van félsz. Nem sok idő, pár perc telt el, mikor meghallottuk a sírást. Párom csak ennyit mondott "Jajj istenem, olyan kis pici!" Megnyugtattak nem azért, mert probléma van vele. Teljesen egészséges, hosszú combú balerina babánk született. ♥
Engem még vagy egy órán keresztül varrtak. Az orvosomnak nagyon hálás vagyok, mert nagyon alapos munkát végzett. Gondosan, aprólékosan varrt össze, azt mondta azért, hogy a következő baba természetes úton születhessen.

"Amíg én a műtőben voltam, apa kenguruztatott. Ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem volt akkora nagy trauma a császár. Azóta is hihetetlen a kapocs kettejük között. Sokkal hamarabb megnyugodott nála, mint nálam."

Miután végeztek velem, végre csatlakozhattam hozzájuk. Nagyon aranyos volt a kórházi csapat (a két orvos, a szülésznők, nővérek és a beteghordó is), mert betoltak egy kicsit a szülőszobára, hogy a párommal és a kislányunkkal lehessek. Bő fél órát ott is hagytak.

Akkor éreztem először, hogy ANYA lettem. Csupa nagybetűvel. A császár miatt sajnos semmi szülésélményem nincs, a mai napig nehezen mondom azt a szót ki, hogy szültem. Hiszen nem szülhettem, kivették belőlem a kisbabám. Talán, ha nem kértem volna az oxit...akkor talán minden másképp lett volna, lett volna időm tágulni. De az is lehet, hogy ugyanígy végződött volna. Kár a múlton rágódni.

"A legcsodásabb élmény az volt, amikor először a karomba rakták, levetkőztetve és megnyugodott, elhallgatott és csak nézett rám a csodás tágra nyílt szemeivel. Emiatt minden megérte!"

Tényleg hála az orvosomnak, elég hamar ment a felkelés is, éjfél után nem sokkal volt a műtét, fél kettőkor mentem fel az őrzőbe, reggel nyolc körül mentem zuhanyozni, délbe pedig a babáért a csecsemősökhöz. Míg haza nem jöttünk, végig velem volt, csak a fürdetéskor vittem vissza.

"Most már így lassan három hónap után visszagondolva azt mondhatom, hogy bárhogy is szül az ember, a végeredmény úgyis ugyanaz! A legcsodálatosabb kisemberke akit valaha láttak! Az anyaság érzése sem a szülésélménytől függ. Nem lesz attól senki kevesebb, vagy több, mert nem természetes úton szül. A csodálatos kis manó mindenképp hálás lesz érte, hogy a világra hozta."

Sokáig irigy voltam a természetesen szülő nőkre, a fájdalmaikra, arra amit éreztek, de mára ezt elengedtem. Még annak ellenére is, hogy borzalmasan megszenvedtem a sebemmel, ami kb két hét után extrém váladékozásba kezdett, majd kétszer szét is nyílt egy kis részen. Tizenegy hetes múlt a kislányom, de még mindig nem 100%-os a sebem. Viszont ez senkit ne hátráltasson. Mindenki más. 

PA: Mennyire vagy elégedettet az orvosokkal, nővérekkel, a védőnővel, és a gyerekorvossal?

Reni: A szülésznőm egyértelmű volt, hogy a sógornőm lesz. Fogadott orvosom is volt, igazából választásom sem nagyon volt, a sógornőm legjobb barátja nagyszerű szülész orvos és páromat is nagyon jól ismerte. Miattuk nekem teljesen pozitív volt a terhesség ilyen szempontból.
Viszont azt vettem észre, hogy az, hogy én "rokon" vagyok, nagyban befolyásolta azt, ahogy bántak velem és ez szomorú. Nekem nem volt ismeretlen hely a szülőszoba. Terhességem előtt is voltunk ott nem egyszer, mikor párom nővéréhez mentünk valami miatt. Így engem ott már ismertek. Nem igazán hangoztattam, hogy protekcióm van, de sokszor kiderült, ha éppen dolgozott sógornőm és jött velem ultrahangra, vagy ctg-re.
A legszomorúbb az, hogy érezhetően másképp viselkedtek velem akkor, mikor ő is ott volt. Pozitív oldala is volt persze, például akkor, mikor egyik alkalommal egy nagyon befásult, életunt és szó szerint bunkó ultrahang orvost fogtam ki. Hála a "rokonnak" legközelebb mindig úgy kaptam időpontot, amikor nem ő volt. Ctg-re is a szülőszobára jártam a második alkalomtól, nem oda, ahova mindenki más, mert nem voltak jók a gépek és ne kelljen sokat kínozni. Én viszont nem éreztem azt, hogy ez a legjobb megoldás. Nekem lehet, hogy jobb volt, de nem én vagyon az egyetlen kismama. Az az orvos másokkal is ugyanolyan bunkó, lekezelő és modortalan lesz és a ctg gépek elavultsága és rossz állapota miatt más kismamákat és magzatokat is kínozni fognak.
Ahogy írtam, szülés alatt végig felügyelet alatt voltam, mindig jött be valaki hozzám érdeklődni, párom és sógornőm pedig végig ott volt.
Az orvosom mindent megtett értem, miután megszültem minden nap bejött érdeklődni, hogy mi van velem, hogy vagyok, hogy van a kislány, megy e a szoptatás. Nagyon kedves és óvatos volt mindig.
Az osztályon is nagyon aranyosak voltak, kivéve a csecsemősök. Ők is addig, míg egyszer le nem mentem sógornőmmel. Addig a percig minden alkalommal volt valami rossz megjegyzésük rám, vagy a kicsire. Volt, hogy egy kisbaba hányt, nem tudom mitől, hiszen csak egy napos volt, de a nővérek inkább hagyták ázni a piszkában és nevetgéltek, beszélgettek az asztalnál, minthogy átöltöztessék. Pont egy csecsemős nővér ilyen... Persze voltak kivételek.
Aztán később, mikor sebkezelésre jártam, megkaptam azt is, hogy miért nem szóltam, hogy "rokonom" dolgozik ott. Azt feleltem, hogy nem akartam, hogy másképp bánjanak velem, csak azért, mert protekcióm van. Erre nem tudott mit mondani a nővér, csak habogott és elvörösödött.
A védőnőm egy tündér...volt. Amíg terhes voltam mindenben a segítségemre volt. Imádtam. Bármit meg tudtam kérdezni és bármit meg tudtam beszélni vele. Mindent megmutatott, próbált mindenre felkészíteni. Az utolsó látogatásán mondta, hogy amint megszülök, szóljak neki és ha kijöttünk a kórházból jön látogatni, aznap, vagy másnap. Sikerült is ideérnie egy hétre rá, majd közölte, hogy két hetesen vigyük be a rendelőbe mérésre. Ezután már csak egy hónapos státuszon találkoztunk. Aztán a két hónaposon. Nem vitte túlzásba a látogatásokat.
Amikor sírva mentem egy hónapos státuszra, mert a kislányom nem tudott kakilni, mindent visszabukott és emiatt már egy idő után enni sem volt hajlandó és kértem, hogy írjanak másik tápot közölték a doktornővel együtt, hogy ez ilyen és adjam neki vizesebben a tápot. Már akkor is plusz 30 ml vízzel adtam. Írt fel másik tápot, amit kivontak a forgalomból és mikor ez kiderült, azt mondta ő már nem ír fel többet, oldjam meg. Akkor ábrándultam ki belőle és a gyerekorvosból is.
Legutóbb a két hónapos státuszon kiabált velem, hogy ahelyett, hogy azon sírok, hogy nem kakil a gyerekem és különben is mit képzelek, hogy ügyeletre viszem a gyereket, foglalkozzak inkább azzal, hogy koszos a gyerekem. Mindezt csak azért, mert meleg volt és megizzadt. Ezek után úgy adta be a két hós oltásokat, hogy kb egy centis hosszú, jó mély sebet "vájt" a combijába. Most épp gyerekorvos váltásban vagyunk.

PA: Mesélted, hogy a párod sokat dolgozik külföldön tartózkodik. Miként éled meg a magányos hétköznapokat? Nehéz feldolgozni, hogy sokat vagy egyedül?

Reni: Sokszor nagyon nehéz. Én mindig spontán voltam. Bármikor "ugrásra kész" voltam. Nagyon szerettem menni. Aktív pihenő típus voltam, aki nem tud megülni egy helyben.
A baba rendszert hozott az életembe. Alkalmazkodtunk egymáshoz. Szerencsére ő is szeret a levegőn lenni, így megyünk, amikor csak lehet :) De tény, hogy nem könnyű.
Az etetésekhez, fürdetéshez kell igazítani mindent. Úgy intézni a háztartást, amikor ő alszik, hogy ne tőle vegyem el az értékes perceket, amikor ébren van és együtt lehetünk. Ha épp olyan napja van, hogy csak kézben van el, akkor a legnehezebb. Na és persze ezek mellett még kipihenni magam. Sajnos a terhesség alatt a jobb csípőmben becsípődhetett egy ideg, ami miatt a mai napig nagyon nehezen mozgok, iszonyatos fájdalmaim vannak néha, ami miatt előfordul, hogy türelmetlenebb is vagyok és amikor Lucus igényli a sétálgatást nagyon nehezen oldom meg. Persze azt szeretném, hogy neki a legjobb legyen, így sétálunk, közben belül sírok és káromkodok.

"A lelki része persze más. Sírdogálunk mikor el kell válnunk egymástól, főleg párom, mikor indulás előtt fogja a kislányt, aki simogatja apa arcát, mintha azt mondaná "Ne menj el!". Ez a legnehezebb. Tudjuk, hogy miért tesszük, hogy a jövőnk a tét, de nagyon nehéz. Neki inkább, mint nekem. Mellettem itt van Lucus mindig, de ő nagyon sok első pillanatról lemarad. Ez az ami a legjobban fáj."

PA: Van segítséged a kislányodhoz? Anyósod vagy anyukád, vagy bárki aki segít? A férjed mennyire tud neked segíteni? Önkéntesen vállalja vagy kőkeményen rá kell osztani a feladatokat?

Reni: Nincs túl sok segítségem, de nem is baj, szeretek mindent magam csinálni. Mióta a kislány megszületett igazai háziasszony lettem.
Szeretem, ha rend vesz körül, mindennek megvan a helye, pont ezért szeretem magam csinálni, mert ha más csinálja, biztos hogy nem úgy csinálja, vagy nem oda rakja. Kicsit talán megszállott is lettem!! Főleg ami a baba holmijait illeti :)
Amikor kicsi volt Lucus, sógornőm jött vigyázni a kislányra, hogy én aludhassak kicsit, de persze nem tudtam. Pedig, sokszor voltam borzasztóan fáradt! Inkább megcsináltam a házimunkát.
Anyukám elég messze lakik tőlünk, így a mindennapi dolgokban nem tud segíteni. Havonta-kéthavonta le szoktunk menni hozzá egy-két hétre a kislánnyal, de akkor is inkább én segítek neki. Persze, vigyáz a kislányra, játszik vele, eteti, stb. , addig én főzök, takarítok otthon. Nagyon sokat dolgozik és mivel egyedül van otthon, nem mindig van ereje, ideje főzni. Így ha lent vagyunk én kényeztetem őt. Megérdemli! 
Anyósom sokszor felajánlja, hogy vigyáz a kislányra, de rá nem bíznám. Magára sem tud vigyázni, nemhogy a kislányra. Egyszer hagytam egyedül őket, míg elmentem pisilni, utána két órán keresztül sírt a kislány, vigasztalhatatlanul.
Párom mindent megcsinál, ha itthon van. Nem kívánhatok nála jobbat. Ha kell a kislánnyal van, ha kell akkor a házimunkát csinálja. Főz, mos, takarít, mosogat. Olyan dolgot sem tudok mondani, amit a kislánnyal kapcsolatban ne tenne meg. Elküld vásárolni, fodrászhoz, bárhova, csak kényeztessem magam. A kislányt pedig imádja. Kényszeríteni nem kell, bármit kérek tőle megcsinálja!

PA: Anyósoddal mennyire jó a kapcsolatod? 

Reni: Anyósommal szerintem soha nem volt jó a viszonyunk. Biztos nem ilyen csajt képzelt el a fia mellé, vagy inkább semmilyent.
Ő egy nagyon fura, magának való nő, aki szereti, ha mindenki úgy ugrál, ahogy ő fütyül. A gyerekei is már ráhagytak mindent, mert nem lehetett vele semmit kezdeni. Valószínű nem tetszett neki az sem, hogy a fia 28 évesen elköltözött otthonról, az sem, hogy jobban főzök, mint ő és az sem, hogy a fia boldog mellettem.
Jobban ismerem a fiát, mint ő. Terhességem alatt is folyton kritizált, nem tetszett neki soha, bármit csináltam.
Sajnos alkoholista a szentem, amit magának sem vall be. Szülésem előtt egyetlen dolgot kértünk tőle és az élettársától, hogy ne igyanak, mikor a kislányhoz jönnek, vagy mi visszük. Sajnos ezt az első látogatásuknál megszegték és megsértődtek, hogy szóvá mertük tenni. Azóta sem bírja ki és csodálkozik, hogy nem visszük a kislányt és nem adom a kezébe, vagy nem bízom rá. Ha akkor ezt csinálja, mikor mi is ott vagyunk, bele sem merek gondolni mi lenne, ha ráhagynám
Lucust. Ha rajtam múlna nem tartanám vele a kapcsolatot, hiába az ő unokája is. A legrosszabbul az esik, hogy még ezek után az én családomat kritizálja, akik nagyon nagyon sokat segítettek és segítenek nekünk a mai napig.

PA: Miként képzeled a jövőtöket? (tudom kimész majd a párod után, de ez mennyivel lesz könnyebbség az életetek területén a mindennapokban? mennyivel lesz jobb anyagilag? illetve van e kint ismerős barát családtag bárki aki segít majd? valamint véglegesen kint szeretnétek maradni, és letelepedni? nem félsz a honvágytól?)

Reni: Tervezni, soha nem tervezek előre. Eddig nekünk semmi nem úgy sikerült, ahogy elterveztük. Erősebbek lettünk ezáltal, de nagyon sok nehézséget okozott ez nekünk. Talán emiatt is olyan erős a kapcsolatunk, sok mindenen mentünk keresztül együtt.
A jövőt mindenképp kint, Németországban képzeljük el. Bár nem lehet azt mondani, hogy annyira odavannak a magyarokért, de elismerik a munkát, amit végeznek. Párom mióta kint dolgozik, sokkal szívesebben végzi a munkáját, mert először érzi azt, hogy megbecsülik.
Könnyebb leginkább a megélhetés miatt lesz. Bár a lakás akár bérlés, akár vásárlás szempontjából elég drága, de a modern technikák miatt, a rezsi olcsó, a kinti fizetésekhez képest. A napi ellátásról nem is beszélve. Az sem véletlen, hogy nagyon sok orvos megy ki dolgozni. Az egészségügy is sokkal humánusabb.
Ki ne akarná, hogy a gyermeke a legjobbat kapja, még akkor is, ha emiatt nekünk kell áldozatokat hozni?
Persze, így sokkal könnyebb, hogy párom már kint dolgozik, így lesz egy alapunk a kiutazáshoz, kiköltözéshez. Az sem utolsó szempont, hogy Lucus két nyelvet fog tanulni. Plusz esetleg majd egy harmadikat az iskolában. Apukám és a kisebbik öcsém is kint dolgozik, arra várnak, hogy mi menjünk ki és költözünk össze remélhetőleg. Anyukám csak azért van itthon, mert ő látja el a nagymamámat. Csúnya dolog ezt így kimondani, de ha Mamikám elmegy, anyu is jön ki velünk.
Honvágytól természetesen félek, főleg az első hónapokban, vagy, az első évben. De úgy tartja a mondás " Ott vagy otthon, ahol a családod van." Nekem nem elég, hogy a férjem és a kislányom kint lesz, de ott lesznek a szüleim és a testvérem is. Így már kevésbé félek. Németországért mindig is oda voltam. Imádom a tájait, a hegyeket, a levegőt, hogy még a színek is élénkebbek. Sokkal jobban meg tudom tanítani a kislányomnak a természet szeretetét. Persze, ez a hazám, hiszen itt születtem, de a további életemet szeretném kint leélni. A családom miatt, a kislányom miatt.
Azért neki sem hagyom elfelejteni, hogy ez az anyaföld és talán majd egyszer ő vágyik ide vissza. Akkor jövünk.

PA: Van olyan, ami nagyon hiányzik a régi életedből amikor még nem volt a kislányod?

Reni: Még csak három hónapos a kislányom, de nem is tudom milyen volt előtte. Igazából nem is akarok ezzel foglalkozni. Már itt van velem Ő és olyan, mintha mindig is itt lett volna.
Úgy érzem eleget éltem anyaságom előtt. Néha hiányzik a párommal kettesben töltött idő, amikor csak filmet néztünk, kirándultunk, sétáltunk, de nemsokára lesz olyan nagy Lucusunk, hogy majd hárman tesszük mindezt és biztos lesznek még romantikus pillanatok párommal is.

"Nem félek, hogy bármiből kimaradok :) Inkább attól rettegtem, hogy az anyaság élményéből maradok ki :) Imádom a kislányom és imádom azt az érzést is amit ezáltal kapok."

PA: Szoptatás. Mesélted nekem, hogy nehézségekbe ütköztél. Nem is kis nehézségekbe, ezt miként élted meg? (sok anyuka depressziós lesz, és befelé forduló, és szégyelli, hogy nem tud szoptatni, nem érzi magát eléggé "anyának" emiatt..) A depressziót miként kerülöd ki, mielőtt belesnél? Mi ad erőt? Mi a reményed? Mitől vagy erős? (mert nagyon erős vagy, ugye tudod?

Reni: Igen, a szoptatás... Soha nem hittem volna, hogy nem tudok majd szoptatni. Mikor várandós voltam, mindenki azt mondta, hogy milyen könnyű lesz majd nekem, mert megvannak a méreteim hozzá, ráadásul várandósságom negyedik hónapjától volt előtejem.
Aztán megszületett a babám, és mivel császáros volt, nem indult meg időben. második nap éjszakáján kezdődött el termelődni, akkor viszont annyira, hogy két méretet duzzadt a mellem. Nagyon boldog voltam, végre tudom etetni a kisbabám, de nem... Kiderült, hogy befelé forduló mellbimbóm van, Lucának pedig nincs annyi ereje, hogy kiszívja. Összetörtem. Most mi lesz. Én erre nem készültem fel. Egész éjjel sírtam.
Bánatomban kiírtam egy baba-mama csoportba a Facebook-on hogy jártam. Egy nagyon kedves anyuka, Vivi egyből reagált és felajánlott egy mellszívót! (Sajnos akkor pont nem tellett rá, előre meg nem vettem, nem is tudom miért, kézzel pedig hiába próbáltuk a csecsemőssel kifejni, nem ment a befelé fordulás miatt). A mai napig hihetetlenül hálás vagyok neki és egy másik anyukának is (aki azóta a barátnőm), akinek a párja elhozta nekem a mellszívót Vivitől. Vadul fejtem a tejet a kislánynak, hogy végre tudjon enni. Kicsit megkönnyebbültem, hogy bár nem ciciből, de legalább anyatejet eszik.
Aztán hazatérésünk után arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a sebem, a falat kapartam és ordítani tudtam volna. Körülbelül egy liter "folyadék" távozott a sebemből egy gombostűfejnyi lukon. Azt hittem megőrülök. A párom már mentőt akart hívni, de aztán a fájdalom elmúlt. Másnap reggel felhívtam az orvosom és bementem a Klinikára. Fertőzés. Egy hétig jártam sebkezelésre, ahol minden alkalommal kimosták a sebem. Sajnos nem tudtam annyi tejet fejni, hogy ezekre az időszakokra elég legyen a kislánynak, így kénytelenek voltunk tápszert is adni neki. Újabb törés.

"Rengeteget sírtam amiatt, hogy nem tudok szoptatni, de mindig összeszedtem magam, hogy nehogy a maradék tejem is elmenjen. Végleg akkor apadt el a tejem, amikor a nagymamám nagyon beteg lett és kiderült, hogy ezt már nem éli túl. Nagyon fontos ember volt az életemben, sok szerepe volt a felnevelésemben. Imádtam. De tudtam, hogy nem omolhatok össze. Egyedül vagyok a kislánnyal, nem egy idegi roncsra, hanem egy pozitív energiát sugárzó, élettel teli anyukára van szüksége."

Tudom, hogy ez közhely, de ő adott erőt, hogy ne legyek depressziós. Tini korom óta voltak pánikrohamaim. Sajnos édesanyám ágán örököltem. Tudom milyen az, amikor nem mered kitenni a lábad a lakásból, milyen amikor antidepresszánsokat szedsz. 23 éves koromban 6 hónapig voltam a lakás rabja, amikor eldöntöttem, hogy soha többé nem szedek gyógyszert és nem hagyom, hogy legyőzzön. Nehéz volt, de sikerült.

Féltem a szülés utáni depressziótól ilyen háttérrel, de tudtam, hogy erős leszek. Tudatosítottam magamban, hogy azért, mert nem tudom anyatejjel táplálni, még bensőségessé tehetem az etetést. A bőrkontaktust tartottam, és tartom a mai napig. Nem érzem azt, hogy emiatt nem vagyok jó anya. A depresszióról még annyit, hogy hihetetlenül sok erőt adnak más anyucik. Akik egyedül nevelik a kisbabájukat. Minden tiszteletem az övék és úgy érzem, ha nekik sikerül és megcsinálják, akkor én nem tehetem meg azt, hogy beleessek.

"Anyucik! Merítsetek erőt egymásból! Hiszen sokan vagyunk, sorstársak is, nem csak anyák! Ezért is szeretem a csoportokat a Facebook-on."

PA: Mi a véleményed a mai Magyar helyzetről az anyákkal szemben. Mennyire támogatják az anyákat? mennyire ismerik el?  ...bár gondolom nem véletlenül szeretnétek Németországba menni..

Reni: Szerintem eléggé mutatja a véleményem, hogy épp készülünk Németországba költözni.
Egyáltalán nem becsülik meg az anyákat. Panaszkodnak, hogy évről évre egyre kevesebb gyerek születik, de hogyan, hogyha szülés után sokak nem tudnak boldogulni?
Nagyon sok a nem- , vagy sokkal kevesebb bérrel bejelentett ember manapság. Na most, ha ilyen háttérrel egy anyuka elmegy szülni, a CSETed, GYEDet mindjárt elfelejtheti. Marad a családi, az egyszeri anyasági és a gyes. Ha nincsen apukának jól kereső állása, vagy nem tudja valaki támogatni a kismamát, akkor nagyon nehéz.
Egyre többen élnek albérletben, ilyen összegekből hogy lehet felnevelni egy kisbabát?
A másik, hogy várandósan, vagy a szülési szabadság alatt elvileg nem rúghatnak ki kismamát. Ezt sem lehet szentírásnak venni. Ha a munkáltató úgy akarja, úgyis megtalálja a módját. Ez embertelenség. Ráadásul egy anyuka, kisgyermekkel, még ha óvodába is jár, nagyon nehezen talál munkát, bármilyen szakképesítéssel. Hiszen a munkáltató szeme előtt már az interjún az pereg le, hogy több szabit kell adni, mi lesz, ha oviszünet van, ha beteg a gyerek, stb. Aztán már esélye sincs arra, hogy állása legyen.
Undorító. Gusztustalan. Hihetetlenül fel tud húzni ez a hozzáállás, és az is ami ebben az országban folyik.
Az embereknek nincs jövőképük, mert ki tudja mit hoz a holnap? Az egészségügyről nem is beszélve...

PA: Szeretnétek még kistestvért?

Reni: Már attól a pillanattól fogva szeretnék kistestvért, mikor Luca megszületett.
Ha minden jól megy, két éven belül őt is meghozza a gólya. Nem szeretnénk nagy korkülönbséget, hogy legyen még közös érdeklődésük, el tudjanak játszani egymással. Egy baba még tervbe van, aztán, ha jönne egy harmadik, azt sem bánnánk :)
Nagy családot szeretnénk. Én is így nőttem fel és imádtam! ♥

PA: Mi az amitől félted a kislányodat, mind most, mind a távolabbi jövőre nézve?

Reni: Ez jó kérdés. Jelenleg mindentől féltem. Attól is félek, hogy nem tudom neki úgy átadni az élet értékeit, ahogy szeretném. De leginkább az emberiségtől féltem. A mai időkre annyira elkorcsosult a világ (már bocsánat a kifejezésér), de amiket a hírekben hallani. Óvodai, iskolai gyermekbántalmazás, gyerekrablás, erőszak... Hogy neveljem a kislányom önálló gondolkodásra, életre, ha félnem kell attól, hogy az iskolából hazajövet valaki egy autóba tuszkolja? Vagy egy rendezvényen egyszerűen csak lelövik valamelyikünket, mert valakinek lövöldözni van kedve?
Nem nevelhetem burokban, de biztos rengeteg álmatlan éjszakám és aggódós napom lesz. Az első amire beíratom majd, az egy önvédelmi tanfolyam lesz!

PA: Ha lenne egy teljesen gyerekmentes napod (biztonságos jó helyen van a kisbabád), és csak magaddal törődhetsz, mit tennél?

Reni: Valószínű párommal kettesben töltenénk egy kis időt. Vagy elmennék vásárolni (természetesen a kislánynak).
Legelőször elmennék egy masszázsra, vagy kezelésre, ahol helyrehozatnám a csípőm, de tuti nagyon hiányozna a kislányom.
Még egyek vagyunk, nem bánom, ha mindenhova jön velem, csak legyen velem még valaki, aki segít, ha elfogy a kezem..

PA: Mi a legfontosabb, legszebb dolog számodra az anyaságban?

Reni: A legszebb, hogy van valaki, akinek én vagyok a legfontosabb. Aki feltétel nélkül szeret, bízik bennem és akinek átadhatok mindent, amit az életben megtanultam. ♥

"Nem érzem magam soha egyedül, hiszen valakiben ott dobog a szívem egy darabkája, aki nekem a legfontosabb és én neki. Az én felelősségem jó embert nevelni belőle. És ez csodálatos. ♥ "

A mosolya, ahogy csillognak a szemei mikor meglát, ahogy kacag, akár azon, ahogy rágom az ételt, hogy nyújtja a kis lábát, hogy pusziljam meg és amikor nyűgös, vagy fáradt, megfogja az ujjaim és a tenyeremet az arcához húzza, hogy megnyugodjon. Kell ennél több és szebb dolog a világon??? ♥

PA: A rettenetes kilók. Miként élted meg a tested változását, terhesség után? És a párod, ő miként? Tornázni szeretnél majd?

Reni: Mindig volt rajtam túlsúly. Amikor várandósság alatt elkezdtek felkúszni a kilók, akkor volt nehéz, mert épp nagy fogyókúrában voltam és már nagyon szépen kezdett látszódni a hatása. Most pedig kezdhetem az egészet előröl.
A testképemmel nincs is hatalmas problémám, bár zavar a hasam, de tudom miért olyan. Inkább az a baj, hogy a súlyom miatta a csípőm sem gyógyul és a nehézkes mozgás miatt már a térdeim is fájnak.

"Párom várandósság alatt végig azt mondogatta, mennyire csodálatos kismama vagyok, mennyire kisimultam. Néha felhozza, hogy kéne valamit kezdeni, de tudom, hogy ő is csak az egészségem miatt mondja, hiszen amikor összejöttünk, akkor sem voltam sokkal vékonyabb."

Mindenképp szeretnék majd tornázni és visszanyerni a szülés előtti alakom, szerintem nem is várat ez olyan sokat magára. :)

PA: Szerinted megváltozott benned sok minden, mióta édesanya lettél?

Reni: Sokkal felelősségteljesebb vagyok. Jobb háziasszony, előre gondolkodom és gondoskodóbb vagyok. Tudom, hogy most már valaki függ tőlem és nem csúszhatok el. Mindig is anya típus voltam, ezt sokan mondták, mindenkit a szárnyaim alá vettem, úgyhogy mondhatni túl sok dologban nem változtam. :)

PA: Milyen "szuperképességet" szeretnél magadnak, és miért ezt választanád?

Reni: Jelenlegi helyzetemben a gyógyítás képességét mondanám, de mindig más. Shiva istennő nyolc karját is elfogadnám, vagy a fáradhatatlanságot, hogy ne kelljen aludnom :)
Esetleg az időfagyasztást, legalább két - három órára...

PA: Van a mottód, vagy vágyad?

Reni: Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess!
De inkább vágyam van: a kislányomat tudjam terelgetni és segíteni azon az úton, hogy mindent elérjen amit szeretne és amiért küzd.

PA: Mit üzennél a társadalomnak? Mi kéne ahhoz, hogy boldogabbak legyenek az anyukák, kevesebb depressziós anyuka legyen - egyre több van.. és mind mind szégyellik.. miként kéne helyesen megítélni az anyukákat, és gyermekeiket?

Reni: "Annyit üzennék, hogy merjenek maguk lenni, bízzanak a döntéseikben, ne higgyenek az ártó szavaknak, ne foglalkozzanak a bántással, mert így a kisbabájuk őket fogja megismerni és követni és nem azt a személyt, akit a társadalom a saját képére formál belőlük."

Nem kell félni attól, ami lesz, vállaljanak kockázatot, és ha depresszióba esnek, ne szégyelljék. Nem lesznek ettől kevesebbek. Az a legerősebb, aki mer sírni és felvállalja azt, ha éppen akkor egy kicsit elgyengül. Attól mert segítséget kér, még nem lesz kevésbé életrevaló.

"Gondoljatok arra, hogy ti mutattok példát a gyermeketeknek és ti tanítjátok meg arra, hogy kiálljon magáért!"

Köszönöm Reninek, a beszélgetést, és az őszinteségét. Remélem sok olyan anyukának adott erőt mondataival gondolataival, akik szintén egyedül vannak a babáikkal, mert párjuk messze vagy akár túl sokat dolgozik. Sok boldogságot kívánok nektek! ♥

És egy anyuci se feledje el: Mindig mindenre van megoldás! merj segítséget kérni!

A Hétköznapi SzuperMamik kezdeményezésemmel nem titkolt célom, a társadalomnak bemutatni az anyákat, akik a világ alappillérei, hiszen az anyák adják az eljövendő világot, a következő nemzedéket.
Épp ezért fontosnak tartom, hogy megbecsüljük az édesanyákat és gyermekeinket különös figyelemmel kísérjük.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést.

Puszi: PinkAnyu

Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.

Stresszes vagy? Kapcsolódj ki! Kvízeket, fejtörőket itt találsz: TESZTEK, KVÍZEK

Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU

A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK

Fotók: “Reni” Facebook