Ez most nem szokványos „Így neveld a gyermeked” – amúgy nem osztom az észt poszt..
Inkább rólam szól (talán mondhatni rólunk nőkről).
Sokáig azt hittem nem lesz senki, akit társamnak nevezzek, akit páromnak tartsak, s akinek kimondjam a boldogító (?) IGEN-t…
Aztán jött ő, mint valami hurrikán elsöpört, magával rántott, le, egészen olyan mélységig, ahol a világ tetején éreztem magam.
Az első pillanattól fogva tudtam, hogy szeretem, hiszen előtte ilyent még sosem éreztem. Egy csodálatos embert ismertem meg benne, akivel egymás mellett lettünk egészek, és egészen azokká, akik mindig is szerettünk volna lenni.
Végtelennek tűnő öt év után, jött a kisfiúnk. Kész csoda, hogy megfogant, hogy ki tudtam hordani, s a szülést is túléltük. Főleg a Férjem, mert ő mondhatni kartonpapírokon aludt a szülészet folyósán, olyan a röpke 28 órát.. Szerencsémre volt még egy kísérőm, akinek rengeteget köszönhetek.
A külső szemlélőnek mi vagyunk az ideális család. A dolgos férj, szerető apa. A csodaszép gyermek, és a mosolygós kedves asszony. Igen ám, de bennem, mint megannyi nő- és asszonytársamban rengeteg a bizonytalanság. Ezt a külvilág felé mi nők nemigen szeretjük mutatni. Sőt még ha lehet, magunk előtt is titkoljuk.
Pedig a kilók felszaladtak, az évek elmúltak, a láz sem olyan forró, s fiatalabbak sem leszünk már. Ó, nem temetem én magam így harmincöt évesen, ilyen boldog sosem voltam.
Boldog vagyok nap, mint nap, hogy mellettem van a Férjem, a Kisfiam, és a szüleim. Sok biztatást és pozitív visszajelzést kapok tőlük.
Persze, tőletek is, drága Olvasóim. A sok hozzászólás, like, olvasói levél. El sem tudom mondani mennyit lendítenek rajtam. Megerősítenek abban, hogy jól csinálom.
Pedig az erős külső egy roppant törékeny anyát és nőt takar. Egy olyan anyát, aki sokszor elnyomja magában a nőt, ha a helyzet megkívánja, és aztán tépelődik, vajon jól tette e.
Sokszor érzem hogy félhomályban tapogatózom. Bizonytalanok a lépteim. Pedig tudom mit és hogyan szeretnék, mind a gyereknevelésben, mind a magánéletemben, mind az írással. Nagyjából kész terveim elképzeléseim vannak. Amiket jól tudom, képes vagyok véghez vinni, még ha egy kis bátorítás éppen rám is fér.
Fiatal lányként, azt hittem sosem leszek harmincöt éves, és hamarosan a harminchatodikat töltöm. Valahogy az idő múlását nehezen értem, mintha sokszor valami más világban léteznék, aztán visszatekint rám a tükörképem, s én megjegyzem „Valahonnét ismerős ez a nő”
Igen, nyomokban önmagam is tartalmazom. Miért nyomokban? Mert az anyaság odaadás, lemondás, kiteljesülés egyben. S én igyekszem jó anya lenni.
Az asszonyi lét, hév és szerelem, megegyezés, megnyugvás, és békesség egyben.
S ne felejtsük el gyermek is vagyok. Szüleim gyermeke, akikre érzem figyelnem kell. Ez nem megy túl nehezen, hiszen harmincöt éve ezt csinálom.. a többi szerepem valamivel újabb. S talán ezért is a bizonytalanság azokban néha. talán ezért a félhomály, a köd..
.. de abban is veled, melletted drága Férjem.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést.
Puszi: PinkAnyu
Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.
Stresszes vagy? Kapcsolódj ki! Kvízeket, fejtörőket itt találsz: TESZTEK, KVÍZEK
Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU
A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK
Képek: Andrea Boroczky Photography , itt találod a művész fotóit: Instagram
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése