Magam előtt látom a látogatóba érkező, kivétel nélkül síró rokonaink fájdalmas tekintetét, tisztán hallom, ahogy az ügyeletes doktornő, sztetoszkópját Levike mellkasához szorítva... könnyes szemmel, elcsukló hangján csendben megszólal...
Levike édesanyja és édesapja levelét szeretném megosztani veletek, módosítás és változtatás nélkül közlöm le.
Klauról és Lackóról már korábban is írtam Születés és elengedés címmel, van olyan olvasóm, akinek az ő történetük segített a gyászának feldolgozásában. Gondoljunk egy pillanatra kicsi Levire, aki vigyáz a családjára.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Búcsú....miután elérkezett a pillanat.
Mindennek 4 éve már...
De mintha minden egyes évfordulón újra átélném a szörnyű nap minden egyes percét.Magam előtt látom a látogatóba érkező, kivétel nélkül síró rokonaink fájdalmas tekintetét, tisztán hallom, ahogy az ügyeletes doktornő, sztetoszkópját Levike mellkasához szorítva... könnyes szemmel, elcsukló hangján csendben megszólal... "a halál ideje 17:16 perc"
Elcsendesedett minden. Már nem zúgnak, kattognak, sípolnak a gépek, már egy nővér sem jön megkérdezni, "minden rendben van-e". Nincs már se vezeték, se infúziós cső, se gépre kötött lelegeztető cső, ami akadályozná, hogy szorosan magamhoz öleljem. Mindvégig reméltünk, hittünk, hatalmasat küzdöttünk, de tovább már nem kell. VÉGET ÉRT...
Véget ért egy kis élet, A MI ÉLETÜNK , LÉTÜNKNEK AKKOR EGYETLEN ÉRTELME.
Tovaszállt minden fájdalma, végre könnyű lett számára a föld, ennél könnyebb sosem volt.Hiszen születése pillanatától harcolt és küzdött és "tette a dolgát" ÉLNI AKART! Élni addig, amíg úgy érezte, élnie kell, élni addig...bármeddig, amíg mi szülei "elvártuk tőle".
De mi elengedtük előző éjjel. Nem tehettünk mást, látva az elmúlt szörnyű és változásmentes hetet. Döntési jogot kapott, nekünk többé már ne akarjon megfelelni.
Csupán egy dolgot kértünk tőle, mielőtt este sírva hagytuk magára aznap este...
"Drága Kicsikém....kérlek ne éjjel!!! Ne akarj egyedül elmenni!! Engedd meg, hogy veled legyünk az utolsó pillanatban és még tovább!!!!"
Levike annyira szeretett minket, hogy minden kívánságunkat maradéktalanul teljesítette. Ahogy eddig is mindig. Hiszen erőn felül, minden idegszálával a gyógyulásáért küzdött. Miattunk, értünk, a szüleiért!
Belengi a szobát a nyomasztó csend... Élettelen kis testét ölelem magamhoz. Mintha csak aludna. Arca percről percre egyre simábbá vált, a napok óta felgyülemlett víz, mintha egyszerűen eltűnt volna róla.
Fél órán belül döbbenetes változásokon ment keresztül a teste. "Öröm volt ránézni"
Morbidnak hangozhat, de higgyétek el, napok óta szörnyen festett szegény: Hamvaszürke bőre, víztől feszülő minden porcikája, és emiatt eltorzult arcocskája...vissza gondolva is könnyeim potyognak.
De ez a kép lassacskán elhomályosulni látszik. Megszépült.
Állapotát csak a kis csuklójára kötött cédula jelezte a külvilág felé. A halotti cédula. Rajta a név : Kardos Levente László, és a halálának ideje : 2013.09.30, 17:16 perc.
Felváltva öleltük, pusziltuk őt, volt, hogy egyszerre borultunk a kis mellkasára, mintha csak még egyszer érezni szerettük volna mellkasában megdobbanó szívverését.
Többet nem vert, többé nem dobog.
Protokoll szerint, 2 órát maradhatott még velünk, de mi jóval több időt kaptunk annál. Együttérzésből, tiszteletből, fejet hajtva előttünk ezzel az elmúlt közel 7 hónap megfeszített küzdelmünkért.
Egy nővérke némán gyertyát gyújtott. Szerintem észre sem vettük mikor, csak kis idő elteltével, mikor már a fehér gyertya pislákoló, huncut lángja egyre magabiztosabb táncot lejtett és határozott fényével jelezte... "hahoooo, itt vagyok"
Kedves gesztus.
Kis idővel később hoztak nekünk festéket, egy A4-es papírlapot, amire Levike tenyeréről és talpacskájáról készíthettünk lenyomatot.
Elkészült... Látván a lenyomatot , ismét könnybe lábadt a szemem. "Hát ennyi marad nekem belőled? Emléked, ami néha gyötrelmesen fájó? Papírlapon kezecskék és talpacskák? A kedvenc plüss tigrised, néhány játék, takarók, rengeteg fotó (utólag belegondolva fájdalmasan kevésnek tűnik most), a keresztleveled, a kis füzetecskéd, melybe annyian matricákat ragasztottak és kedves, biztató szavakat írtak?
Ennyi...és persze majd a sír, ahová kilátogatunk, friss virágot viszünk, mécseseket gyújtunk és némán, olykor zokogva imádkozunk."
A búcsúzás közben persze az idő csak szaladt megállíthatatlanul. Hoztak vizet, fürdetőt, textil pelust. Megfürdethettük. Nem is akartuk, hogy más fürdesse, vagy akár csak hozzá érjen. Kétségbeesetten próbáltuk memorizálni bőrének illatát, puha tapintását, hogy soha ne felejtsük el. Hiszen lassan....lassan mennie kell. Tisztán, illatosan, szép ruhába, ahogy egy angyalkának a Mennyországba költözni "illik".
Akár egy játék baba. Bár kissé sápadt, de makulátlan külső. Útra készen áll. Persze mi még nem. Biztosítottak bennünket, addig marad, ameddig akarjuk.
Lassan és egyszerre gyorsan teltek a percek...órák. Egyszerűen nem tudtuk ott hagyni, hiszen tudtuk... ÖRÖKRE BÚCSÚZUNK, TÖBBÉ SOSEM LÁTHATJUK.
3 óra leteltével azonban megegyeztünk, hogy szólunk az orvosnak, "Jöhetnek érte"
Szörnyű, hátborzongató érzés volt kimondani. Szívem szerint azonnal visszavontam volna a kijelentésemet, de tudtam, nincs értelme. Különben is...így is "sok" időt kaptunk.
Nyugtázta a doktornő a kérést és már emelte is a kagylót. Közben a hír eljutott az akkor éjszakai műszakban , a PIC osztályon dolgozó, Levit ismerő és szerető nővérekhez, akik átszaladtak kifejezni együtt érzésüket, rápillantani még egyszer....utoljára. Megható pillanat volt, sosem felejtem el!!!
A doktornő halk léptekkel közelít..... "Itt vannak" - mondta.
Ha láttam volna magam kívülről, a pániktól biztosan egy meggyötört, duzzadt és lángvörös szemű, mész-fehér arcú öregasszony nézett volna vissza. Csak így tudom elképzelni. Minden tagomból kiment a vér, elgyengültem, reszketni kezdtem.
Nem akartam.... "KIZÁRT, HOGY ODAADOM", futott át az agyamon.
De hát....nincs mit tenni.
Egy hófehér kórházi lepedőbe bugyolálták be. Az arcocskája sem látszódott már. Így kell. Előírás.
A kórház egyik hátsó, kisebb bejáratánál már ott volt két sötét köpenyben álló férfi, a lábuk előtt pedig egy hatalmas, egyszerű fémből készült félelmetes koporsó. Oda kellett betennem...
Akkor és ott hogy nem ájultam el, magam sem tudom. Talán már eljutottam oda tudat alatt, hogy "ez már az utolsó lépés, utána biztosan könnyebb lesz ".
Zokogva végleg elbúcsúztunk tőle, ahol kis arcát tudni véltük...oda puszit adtunk, megsimogattuk a kis buksiját, majd ezt követően a fém ládába helyeztem. A fedelet rátették és már vitték.
Mi pedig szipogva, kisírt szemmel, gyönge lábakkal vánszorogtunk vissza a kórterembe, hogy Drágaságunk személyes tárgyait összecsomagoljuk.
Volt mit, hiszen bent élt. 5 nap híján 7 hónapot. Otthon egy pillanatot nem volt. Ruhák, játékok, fényképek, hordozó, laptop, el nem használt pelenkák, fürdetők, babaápolási szerek. (ezeket ott is hagytunk, más babáknak)
Miután mindent összepakoltunk, még egy utolsó pillantást vetettünk Levi "albérletére". Végig simítottam a kezem a matracán...
Arra gondoltam, valószínűleg másnap itt egy másik pici fog feküdni, akinek remélem, nagyobb szerencséje lesz. Elköszöntünk az orvostól, ápolóktól és kiléptünk a gyermekklinika hatalmas, vaskos, fa kapuján.
Felmerülhet mindenkiben a kérdés...
"Vajon miért gondolta fontosnak, hogy mindezt a szörnyű, intim és belsőséges eseménysorozatot megossza velünk, anyuka ?"
Erre nincs egyértelmű válaszom. De miért is fontos, hogy legyen???
A halál, ha nem is akarjuk tudomásul venni, itt van. Mindenki veszített el valakit. Nagyszülőt, szülőt, testvért, unokatestvért, nagybácsit, keresztanyut, barátot és még sorolhatnám.
Azonban mégis azt gondolom, nincs szörnyűbb annál, mikor egy szülő elveszíti a gyermekét.
A magyar nyelvben erre még kifejezés sincs. Ha szülőt vesztettél el, árva vagy, ha a hitvesed, özvegy.
Sokan vagyunk....sajnos túl sokan.
Amiért mindezt leírtam...talán az lehet, hogy nyilvánosan is hálás köszönetet mondjak a mi HARCOS HERCEGÜNKNEK, a közösen töltött közel 7 hónapért, hogy mikor eljött az utolsó perc, lehetővé tette számunkra a méltó elbúcsúzást. Ennél nagyobb "ajándékot" már csak egészséges kislányom, Bíborka születésekor kaptam a sorstól.
Továbbá üzenném minden , ezekben a percekben, a következő napokban, hetekben és hónapokban harcot vívó szülőknek, hogy:
NE ADJÁK FEL!!!!
Tudom, hogy mocskosul nehéz!!! Mert pár nap, vagy akár pár perc leforgása alatt is néha megjárjátok a Mennyet, majd a Poklot. Őrjítő a bizonytalanság, kimerítő 0-24 órában az idegeiteket tépázó aggódás. De....
A beteg gyermekeket nem csupán a fizikai állapotukon segítő kezelés, de a szülő által sugárzott lelki és érzelmi támogatás is segíti gyógyulásban!!!!!
Mindaddig hinni, bízni és remélni kell, míg a klinikai állapot reálisan lehetővé teszi. Vagy akár még tovább...
Azonban a mi példánk okán, azt gondolom van az a pillanat, amikor "bölcsebb" mégis elengedni szerettünket. Bennünk közel 7 hónapnyi szélmalomharc után tudatosult, hogy minden ami történik, csak elodázza a tragikus végkifejletet. Mi eddig bírtuk. De a történetünk bizonyítja, Levi is eddig bírta.
Kedves Szülök!!!!!
Ne feledjétek!! Bármi is történik a jövőben, a küzdelmeitek sosem hiába valóak!
Tanítanak benneteket kitartásra, odaadásra, türelemre, valamint hatalmas terhek elviselésére, amik által edződik is a lélek.
Az élet iskolájának ez egy roppant szomorú "tananyaga".
Minden betegséggel küzdő apróságnak és a nagyobbaknak is mielőbbi teljes gyógyulást kívánok!!!
Köszönöm, hogy elolvastatok.
♦ ♦ ♦ ♦ ♦
Köszönöm szépen Kalunak, hogy megírta nekem ezt a bensőséges történetet, amit én személy szerint jól ismerek, hiszen az elmúlt időkben Klauval nagyon sokat beszélgettünk.
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést.
Puszi: PinkAnyu
Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.
Stresszes vagy? Kapcsolódj ki! Kvízeket, fejtörőket itt találsz: TESZTEK, KVÍZEK
Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU
A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK
Képek forrása: Klaudia
A képek jogvédettek, tulajdonosa írásos engedélye nélkül nem felhasználható!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése