Az, hogy felelősek vagyunk a gyermekünk lelki fejlődéséért, az egyértelmű. Ám azt tudod-e, hogy a szülő lelkiállapota nagyban befolyásolja a gyermeke lelkivilágát?
Pedig befolyásolja, a lelkiállapotod a gyermeked lelkivilágát. a te élethelyzetet, lelkiállapotod, kihatással van rá is.
Ha szorongasz vagy stresszes vagy, kihat a gyermekedre, nagyjából rátapasztod az érzéseid, az idegállapotod.
Bizony, a gyermek viselkedését is befolyásoljuk azzal, ha mi magunk feszültek vagyunk. Akár abból adódóan, hogy éppen "alkalmatlannak érezzük magunkat a szülőségre". Teszem azt, hogy, félsz, mert nem tudod a gyermeked viselkedését befolyásolni, nem tudsz rá megfelelően hatást gyakorolni, és már egy idegesebb állapotba kerülsz, s így kvázi átragasztod a picire a te feszültséged, s már ezzel is a rossz irányba tereled az események alakulását.
"Az úgy sem tudom megcsinálni!" - hozzáállás is nagyon veszélyes. Hiába támogatod látszólag a gyermeked s közben mondod mindenre, hogy "Ügyes vagy és meg tudod csinálni!" , ha azt érzi amikor te egy megoldandó helyzetben vagy, hogy a hozzáállásod nem ugyanaz, mint azt a szavaiddal tükrözni kívánnád.
Nagyon fontos, hogy mindig legyünk őszinték, hiszen az, hogy milyen úton indul el a gyermekünk, mennyire lesz nyitott a világra a változások elfogadására, a helyzetek megoldására az akadályok leküzdésére, nagyban attól is függ, hogy mit érez a szülei felől, mit lát követendőnek. Milyen példát másolhat.
Nem elég szavakkal mondani/mutatni a pozitív képet, nem elég úgy csinálni, mintha.. , hanem tenni is kell. Éreztetni kell, hogy anya/apa most nehéz helyzetben van, de mindig találunk kiutat.
Ezzel a gondolatsorral már magunkon is segítünk, hiszen az "ebből sosem lábalunk ki!" , "ezt lehetetlen megoldani!" gondolatsort, és kétségbeeséseket, eleve el kell vetni, és mint mondtam magunkon is segítünk, a megoldó, optimista hozzáállással. Mindig a megoldásokra kell törekedni.
Ha gyermekünk a megoldások keresését látja, a kétségbeesés helyett, akkor ő is hasonlóan fog megküzdeni az akadályokkal.
És sajnos az ellenkezője is igaz, ha a gyermek azt látja a szüleitől, hogy kétségbeesik, összeomlik, akkor ő is hasonlóképpen fog reagálni. Sőt, akár ő is kétségbeesik, és félelmek szövik át a lelkének legmélyebb bugyrait is.
Nem azt mondom, hogy minden esetben felszegett arccal, kell és kötelező a megoldásokat keresni, hanem azt mondom, mindig nyíltan kell a gyerek előtt beszélni, megértetni vele mi miért történik, s akár a megoldások keresésébe belevonni őt is.
"Szóval a gyerek reagál a család feszültségeire, szorongásaira, sőt titkaira, tabuira is. A gyerek neurózisa tehát a család neurózisából, félelme a család szorongásos állapotaiból is adódhat.” Dr. Vekerdy Tamás
És még egy gondolatot megosztanék, amit roppant fontosnak tartok:
Egymás támaszai vagyunk, gyászban örömben, boldogságban.. Támaszai vagyunk gyermekünknek/gyermekeinknek, ám ők is a támaszaink. Akármilyen picik, el kell mondani, hogy "Mindig számíthatsz rám, mindig szeretni foglak, s te is engem, számítok rád!"
Hangot kell adni az egymásba vetett bizalmunknak, hogy mindig éreztessük van miért, és van kiért. (még akkor is, ha úgy érezzük éppen, hogy nincsen)
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést.
Puszi: PinkAnyu
Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.
Stresszes vagy? Kapcsolódj ki! Kvízeket, fejtörőket itt találsz: TESZTEK, KVÍZEK
Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU
A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK
Képek: Pixabay
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése