Idén nem lesz megtartva az iskolai '48-as megemlékezés, a koronavírus miatt. Az osztályok a tantermekben emlékeznek meg külön-külön.
Helyes. Megemlékezni kell. Pont.
Mégis azt hiszem, és mindig is igazam volt azzal kapcsolatban, már kicsi gyerek korom óta, - tudom, nagyon szerény vagyok, de ez van - hogy nem az a lényeg, hogy ünnepelünk-e. Nem az a lényeg, hogy ünneplő ruhában feszengenek-e a gyerekek a tornateremben, és cövek egyenesen végigállják az ünnepséget "Szózatostul, Himnuszostul, és vers szavalásostul". Ezek mind mind külsőségek.
Nem az a lényeges dolog, hogy ünneplés legyen, nem. Erre talán kicsiny hazánk lakói is rájönnek, most, hogy nem lesznek központi ünnepségek, hogy nem az ünneplés a lényeg, a zászló lobogtatás, hogy "Ott voltam!" "Hűű, mennyien voltak!"
Ezek nem fontosak. Nagyon nem ez kéne hogy legyen lényeges, a nemzeti tudatra nevelésben. Sőt, elmondom sokakat, - mint pl engem, örök lázadót - kimondottan frusztrál és idegesít a kötelező mivoltja az "ünneplés" módja, és direkte arcba nyomása.
Talán azt a jó dolgot hozza magával a koronavírus, hogy nem látszat ünnepelünk, hanem megemlékezünk valóban.
Elmesélem, a kisfiam most első osztályos, sok fogalma nincsen Petőfiről, és a Himnuszról vagy a Szózatról, de még csak a Szabadságharcokról sem. Valamennyit tud, hogy a szabadság fontos, és hogy szabad országban élhetünk nem ajándék, hanem a magyarok kivívták maguknak.
Ám Nem csináltam belőle direkt nagy gondot, hogy össznépi ünneplésekre elcipeljem őt, és nemzeti összlihegést tartsunk, felhevülten akár az éppen hatalmon lévő kormány ellen, vagy mellett.. Mint mondtam kimondottan nem szeretem a tömeget, a direkt ünneplést sem.
Szóval, most elsőben, a tanító néni a kreatív oldalról közelítette meg a '48-as szabadságharcot. Kaptak huszárt, amit kiszíneztek, és jancsiszeggel mozgatható lesz keze-lába. A tenyérlenyomatukból készítettek nemzeti színű zászlót. Nagyon élvezték a gyerekek, verset hallgattak közben, s a tanító néni mesélt a szabadságharcról, a huszárságról, Petőfiről. Felkeltette a gyerek érdeklődését. Ami nagyon pozitív.
Örömmel készítette el ezeket, és már ő maga mesélt a huszárokról is. Aztán megkért, hogy:
- Anya, elmondod nekem azt a Petőfis talprás verset? De úgy igazán szavalva.
Belekezdtem: - Talpra magyar! Hí a haza, itt az idő, most vagy soha!...
Meglepődtem, mert olyan jó érzés volt elszavalnom. Nem rajongok Petőfiért, más magyar költőket részesítek előnyben, ám a sok évi elnyomott arcomba tolt direkt ünnepségek rabigáját lerázva, életemben először szabadon, igazán szavalva mondtam el a gyereknek a verset, fejből.
Az direkt ünnepségek álarca nélkül, így majdnem negyven évesen, végre éreztem a vers lényegét, a magyarság lényét a szívemben. Úgy, hogy a véremben jócskán csörgedez sváb vér, és a sramlizene dobogtatja inkább a szívem, miközben kiütéses leszek a népi muzsikától... Nem tehetek erről. Ez van.
Amiről eddig nem tudtam, mert kényszernek éreztem, és tiltakoztam ellene, most mégis felszínre tört. Egy olyan elementáris erővel és átérzéssel szavalt Nemzeti dalban, hogy erről, eddig magam sem tudtam.
Fél óra múlva a kisfiam a Playmobil várával játszott, s hallom:
- Előre!! A Hazáért!! Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza! Béla elesett! Talpra Béla, hí a haza!
Mosolyogva nyugtáztam, hogy a kis szabadságharcosom kirobbantotta a forradalmat a kisszobában. Az igazi nemzeti forradalmat, mélyről a szívéből. Remélem minden gyermekben ott lakik.
Valami olyant adtam át neki, tudtomon kívül, amit bizton állíthatok, hogy a kötelező ünnepségek eddig elnyomtak. A kokárda politikával átszínezett íze már taszítónak hatott számomra, eddig.
Nem a kötelező ünnepség a lényeg, a fontos az, hogy ott a szívedben meglegyen az a három szín. Tudod, piros-fehér-zöld, ez a Magyar föld! Enélkül ünnepelhetsz, lobogtathatod a zászlót, felvonulhatsz a tömeggel, de nem lesz igazi.
Idén, bő húsz év óta először újra kokárdát viselek majd. Azok tiszteletére, akik jobban tisztelték saját maguknál a szabadságot.
Este megkérdezte a kisfiam:
- Anyu, ugye nem fogják énekelni az iskolában a szomorú dalt? Azon mindig sírok!
A szomorú dal = Himnusz.
Azért érzed azt, amit én? A történelmünkről szól, s ez meghatja a fiam. Meghatja, mert érzi, átérzi azt.
Neked mi a véleményed?
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést!
Puszi: PinkAnyu
Ha tetszett ez a bejegyzés oszd meg másokkal is.
A Facebook legpozitívabb csoportja: POZITÍVAN ÉLŐK
Blogom friss, naprakész Facebook oldala: PINKANYU
Kép forrása: Saját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése